A poklok poklát szenvedte meg a debreceni lány.
Első ránézésre senki nem hinné, hogy az örökké mosolygós, Csire Zsuzsi micsoda súlyos keresztet cipel. Miközben több mint 40 szívműtéten van túl, érettségire, onnan pedig az egyetemre készül. Ha az álma valóra válik, gyermekpszichológus lesz. De jól tudja, addig még nagyon hosszú út vár rá.
A debreceni diáklány százszor is a padlóra került, de százegyedszer is felállt. Hogy honnan volt ereje hozzá? Maga sem tudja. Mint mondja, a kálváriája tíz éve kezdődött, amikor rejtélyes tünetek kínozták: fájt a gyomra, hirtelen 12 kilót fogyott. Az orvosok sokáig azt hitték, az epéjével van probléma.
Végül egy kardiológus megállapította: egy ismeretlen vírus miatt szívizomgyulladást kapott. Gyógyíthatatlannak bizonyult. A budapesti szívklinikán ahogy szaladtak a napok, a hetek, a hónapok, annyira rosszabbodott Zsuzsi állapota.
Csak a szívátültetés maradt az utolsó reménye. Zsuzsi sosem felejti el 2013. július 17-ét, amikor megkapta az új szívet.
„Gyerekként bele se gondoltam, hogy ez mivel jár. Hogy valakinek meg kell halni ahhoz, hogy én élhessek” – mondja az AcNews-nak tűnődve Zsuzsi. „A műtét előtt egyáltalán nem féltem. Úgy voltam vele, ha ezen túlleszek, újra normális életet élhetek.”
A transzplantáció után a kislány hazament. Nővére érettségire készült, bölcsen kezelte, hogy édesanyja minden figyelme, aggódása a lábadozó húgára irányult.
„Az első szívem kilenc évig volt velem. Sajnos az immunrendszerem megtámadta az új szívemet. Rosszul lettem, fájt a gyomrom, hánytam, kísértetiesen hasonlított az állapotom arra, mint amikor a bajok kezdődtek emlékezett a lány.”
„A kórházban kapkodtam a fejem, mi történik körülöttem. Orvosok ugráltak körülöttem, szteroidot, erős gyógyszert kaptam, hogy megfékezzék a kilökődést.
Zsuzsi még négy akut kilökődést élt túl, gyógyszerrel enyhítették a tüneteket, de a baj nem múlt el. Volt, mikor 9 másodpercre leállt a szíve. Többször előfordult, hogy kiemelkedett a testéből, aztán visszatért a tudata.
„Végül 2020 szeptemberében kiderült, hogy új szív kell, mert az erek kezdenek elmeszesedni. Fél évvel később egy orvosi bizottság elé álltam, ők döntöttek arról, hogy kapjak -e másodszor is új szívet.”
„Azt kérdezték, ha lépcsőfokot kell felmennem a lakásunkig, séta közben hányszor kell megállnom pihenni? Nem tudtam, van-e jó válasz? Úgy éreztem magam, mintha vizsgán lennék.”
A lány tisztában volt azzal, hogy nagy a tét, mert ha a bizottság nemet mond a második szívre, akkor nincs esélye az életben maradásra. A meghallgatás után hat hónappal és öt nappal a budapesti Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetben megkapta új szívet.
„Utána kezdődött számomra a pokolok pokla. Másfél hónapig lélegeztető gépre kerültem, majd leálltak a veséim. Kétnaponta dialízisre jártam, 6-8 órán át voltam gépre kötve. Közben covidos lettem, 40 fokos lázam volt, majd agyi ödémát, trombózist, kétoldali tüdőgyulladást kaptam” – sorolja Zsuzsi.
Amikor már az orvosok lemondtak róla, valamilyen csoda folytán beindultak a veséi. Szerencsére anyukája a legnehezebb pillanatokban sem hagyta magára.
„Három barátom volt bent a kórházban. Egy kislány, egy bácsi és a mellettem fekvő néni. Ők már nem élnek. De volt egy célom: csak azért is megmutatom, hogy ki lehet ebből jönni.”
Négy és fél hónap múlva, április 22-én Zsuzsi hazamehetett a kórházból. Az orvosok odamentek hozzá, átölelték, és elmondták neki, mennyire büszkék rá. Mivel világéletében imádta a léggömböket, otthon a színes lufikkal feldíszített szobája várt rá.
„Immár három születésnapom van, az utolsót egy hete ünnepeltem a barátommal és a családommal – meséli hős lány. „Naponta 17 fajta gyógyszerből 25 szemet kell szednem, ami havonta 40 ezer forintba kerül.
Zsuzsi és édesanyja nehéz körülmények között él. Az asszony egyedül, erőn felül küzd azért, hogy lányának a hónap végén is ki tudja váltani az életmentő pirulákat.
Azok a jó érzésű olvasóink, akik anyagilag segítenék Zsuzsit a gyógyulásban, Tóthmartinez Beatrix HU68-12052712-00466375-00100008 számú számlájára utalhatnak pénzt. A közlemény rovatba írják be: Csire Zsuzsi.
