Dr. Prodán Zsolt szívsebész, a gyermekszívek specialistája, aki minden szülői lebeszélés ellenére mégiscsak az orvosi pályát választotta az építészet helyett, megannyi kisgyermek szerencséjére. Munkásságának három évtizede alatt nemcsak a szakmájának egyik legelismertebb képviselőjévé vált, hanem az orvoslás igazi világpolgárává is, akinek gyógyítói tevékenysége sosem fejeződik be azzal, hogy bezárja maga mögött a műtő ajtaját. Karrierje során számos elismerésben részesült, 2018-ban megkapta a Szent-Györgyi Albert Orvosi Díj Életműdíját, 2020-ban pedig a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével tűntették ki.
Kis túlzással azt is mondhatnánk, hogy Prodán doktorral nem kell személyesen találkozni ahhoz, hogy valaki megismerje az életútját. Megannyi sajtómegjelenés, interjú olvasható róla, amikben nemcsak a személyiségét és orvosi tevékenyégét méltató szuperlatívuszok keretezik történetét, a sorok között megjelenik az a mérhetetlen alázata és empátiája, ami jellemző az egész munkásságára. Az interjú készítésekor a doktor fél lábbal már a szabadságát töltötte, csak még ügyelt egy telefonbehívósat – tudtuk meg később. Talán ennek köszönhető, hogy a fesztelenség és anekdoták sora kísérte végig a beszélgetést, aminek okán a kórházi zöld szín is egy egészen más árnyalatot kapott.
– A pályája kezdetén végül is miért fordult a gyerekorvoslás felé?
– Három gyökere is van ennek a dolognak. Az egyik dr. Péterffy Árpád professzorhoz köthető – akit a Debreceni Orvostudományi Egyetemen ismertem meg és tanárom is volt -, ő mondta nekem a tanulmányaim vége felé közeledve, hogy forduljak a gyermek-szívsebészet felé, mert abban az időben indult ez a terület fejlődésnek. A másik elég erős hatással az édesapám volt rám, aki orr-fül-gégészként dolgozott. Ha ki akart kapcsolni, mindig lement a gyerekkórterembe, mert az ott egy „igazi banda” – bármilyen furcsán is hangzik -, ahol mindig minden tele volt élettel. A harmadik meghatározó személy dr. Szabó Miklós neonatológus volt, aki ma a koraszülött-gyógyászat egyik kiemelkedő szaktekintélye. Tulajdonképpen neki köszönhetően kerültem fel Budapestre azzal, hogy egy neki felajánlott státuszba maga helyett engem javasolt. Ebben az időben egyébként én éppen álláskeresésben voltam. Megkeresésének idején a szegedi klinika gyerekkardiológiáján kopogtattam státuszért, és azért éppen ott, mert ott volt Magyarország első és egyetlen színes ultrahangja, ami nélkül nincsen modern kardiológia.
– Az átkötés talán nagyot ugrik időben, de azóta eltelt három évtized. A pályája kezdetén még önnek mutatták az irányt, most viszont ön lehet hatással a jövőre. Foglalkoztatja ez a gondolat?
– Igen, mostanság sokat gondolkoztam ezen, mert az utóbbi időben két velem egyidős német kollégám – mind a ketten kitűnő gyermekszívsebész professzorok voltak – (C. Schreiber és F Haas), ment el mellőlem a pályája csúcsán és a nagy tanítóim közül Péterffy Árpád és Lozsádi Károly professzorok is az elmúlt év óta nincsenek már velünk. Amikor az ember rájön arra, hogy a fölötte lévő generációban alig van már valaki, akkor óhatatlanul is összegez és megpróbál valami módon előre nézni. Horvátországban tartottam egy előadást a „Gyermek-szívsebészet fejlődése Magyarországon” címmel. Az előadásra készülve átnéztem a gyermek-szívsebészet teljes honi történetét, ami a ’40-es évek elejéig nyúlik vissza. Ekkor szembesültem azzal, hogy ez mennyire internacionális terület, aminek hosszú és színes története van, amíg elér napjainkig, a jövője pedig az orvostudomány fejlődésével egyre nagyobb perspektívákat nyit meg.
– A mesterek, tanítók az ön szakmai és nem szakmai életében példaképpé is váltak az évek során?
– Mindenképpen. A szakorvos jelölteknek bizonyára unalmas már, de mindig a középkori mesterlegényeket vagy a buddhista szerzeteseket hozom például. A szakvizsga megszerzése nem egy automatikus futószalag, hanem egy saját indíttatásból vezérelt zarándokút olyan tanítókhoz, ahonnan el lehet “csenni” a fortélyokat, az előrevivő tudást.
Az egészségügy fejlesztése szerintem még nagyon-nagyon sokáig téma lesz, de végül is azzal, hogy történtek lépések az elmúlt években, valamiféle fény megjelent az alagút végén.
Mindenekelőtt jegyezzük meg, ahhoz, hogy fizetésemelést kaptak az orvosok kellett egy COVID is, ami mögött ott volt a szférában dolgozó minden érintett extra teljesítménye. Nem vagyok biztos abban, hogy ez az emelés akkor is megtörténik, ha nincs járvány. Egy pillanatig valóban „benézett az ablakon” a pénz, ugyanakkor az inflációs rátával senki nem számol, ami ma már mindenkinek kétszámjegyű. A másik megjegyzés: a béremelés nem differenciált volt, hanem “ömlesztett”, így sok esetben nem azok kapták, akik jól dolgoztak. És ebből aztán az is kiderült, hol van a “gazdasági vízvonal’, hogy hol vannak azok a szakmák, amik már a „fizetésrendezés” előtt eleve ennek a többszörösét hozták, ezért az intézkedés őket negatívan érintette – ezért ma urológust, nőgyógyászt, ortopédsebészt az állami egészségügyben szinte alig találni.
Ennél is tragikusabb a helyzet az intenzív osztályos nővérek esetében, de nem csak nálunk, hanem Európában, de még az Egyesült Államokban is. Azt látni kell, hogy amikor csapatban dolgozunk, akkor majdnem mindegy, hogy mellettem egy professzor áll vagy egy műtősnő, hiszen mindenki ezer százalékkal a feladatra koncentrál. (Csak amíg egy német klinikán a professzor 80 000, addig a műtősnő 2500 euró tiszteletdíjat kap, ami valljuk be, hogy elég demoralizáló, szóval – és azért hoztam a német példát, hogy lássuk – a probléma nem lokális.) De legyen az Nyugat-Európa vagy Magyarország, a rendszer nem jó, amit szerintem a jövőben át kell profilírozni. És amíg ezt nem fogjuk fel, addig ez a terület mindig egy válságágazat lesz.
– Az élet honnan számít az ön olvasatában?
– Nagyon szigorú vagyok ebben a kérdésben. Azt gondolom, hogy az igazán nagy különbség nem az abortusz és a nem abortusz között, hanem az abortusz és az abortusz között van. Ugyanis, ha valaki elmegy a diszkóba és teherbe esik, mert nem védekezik, azon nagyon sokáig el lehet vitatkozni, hogy legyen-e abortusza vagy sem. Azzal viszont, ha például egy gyereknek nincsen feje és ezt a terhességet ennek ellenére végig ki kell hordani – vannak erősen katolikus országok, ahol ez törvény – és ezt a gyereket meg kell szülni, aki azután, hogy világra jön, azonnal meghal, azzal nem lehet mit kezdeni. Ezzel az extrém példával csak arra akartam rávilágítani, hogy egy olyan komoly kérdést, mint az abortusz, nem lehet nem differenciáltan kezelni.
A születési rendellenségek megelőzésének, a betegszám csökkentésének az is egy módja lehet, hogyha megnézünk mindenkit ultrahanggal és ezeket a terhességeket nem engedjük tovább. De ma nagyon kevés itthon az olyan szakember, aki olyan alapos magzati ultrahangot tud csinálni, ami megmondja, hogy lesz-e baja a születendő gyermeknek vagy sem. És ezután jöhet majd a legnagyobb dilemma, hogy a gyermek megszülethet-e vagy sem, de ez már egyfelől súlyos etikai és politikai kérdés, másfelől társadalmi döntés is. Én a magam részéről továbbra is azt tudom mondani azoknak az embereknek, akik a méhen belüli túlélés nagy harcosai, hogy az előbb elmondottakon túl nézzék meg az óvodákat, iskolákat és nézzék meg a nők helyzetét is, mert csak így alakulhat ki a teljes és jó összkép ebben a kérdésben. Jó döntést csak differenciáltan, mindent megvizsgálva lehet hozni.
– Emlékszik az első önálló műtétjére?
– Igen, egy “Botall vezeték” lekötés volt. A szívsebészet történetében is ez volt az első műtét, mert ez egy egyszerű operáció. Az akkori professzorom hívott be erre az emlékezetes feladatra. Ekkor már voltam olyan felkészült, hogy jól meg tudjam csinálni. Mindazonáltal voltak olyan kollégáim is, akiket túl hamar, túl mély vízbe dobtak. Úgy gondolom, látva ezt, hogyha valaki sebészeket tanít, képez ki, csak olyan feladatba engedje be, amit el is tud látni, de akkor is legyen ott mellette, ha segíteni kell.
– Létezik megítélésbéli különbség a felnőtt- és gyerek-szívsebészet között?
– Most egy érdekes helyzet van, amikor a figyelem az intervencionális kardiológia – ami koszorúér és az ereken keresztüli vizsgálattal és beavatkozásokkal foglalkozik – felé fordult, ami nagyon klassz dolog. Ebben mi nagyon jól állunk, Európa élvonalába tartozunk. Ugyanakkor ezen beavatkozások utánkövetése nagyon munkaigényes, amiben viszont közel sem vagyunk már olyan jók. Egyébként nemcsak a gyermek, hanem a felnőtt szívsebészet is kicsit szétcsúszott az utóbbi évek átszervezései és összevonásai miatt. A statisztikák jól mutatják, hogy ma abban az intézményben, ahol egy évben 1200 műtétet is meg tudtak csinálni, ott most a kétharmadát sem csinálják meg, hova tovább vannak olyan centrumok is, ahol a három műtőből csak egyet használnak. Szóval ezt a helyzetet jelentősen újra kell fogalmazni a döntéshozóknak, ami viszont már egyáltalán nem az orvostudományról, orvosokról vagy a nővérekről szól. Mi ebben a történetben azért vagyunk, hogy ha valakinek baja van, akkor állítsuk fel a diagnózisát, és ha tudunk, akkor segítsünk rajta, ha pedig nem tudunk, akkor legalább a szenvedéseit csökkentsük – és ehhez szükséges a döntéshozói segítség.
– Van anyagi, van mindennapi és van szakmai elismerés, melyek mindegyike egy-egy fontos visszajelzés az orvostársadalom számára. Néhány évvel ezelőtt Ön kapta meg a Goodwill Pharma az Egészségért Közhasznú Alapítvány által létrehozott Szent-Györgyi Albert Orvosi Díj Goodwill Pharma Életműdíját.
– Szerintem egy zseniális koncepció áll a Szent-Györgyi Albert Orvosi Díj mögött, hiszen a létrehozó Goodwill Pharma egy folyamatot indított be, de a döntést a nagyközönség hozta meg. Jó ügy mellé álltak egy olyan pillanatban, amikor még nem volt tudható, hogy a társadalom mennyire lesz érzékeny, közreműködő, és nem utolsó sorban, aktív ebben a folyamatban. Korszerű kezdeményezésnek tartom a mai napig, és sokszor elgondolkozom azon, hogy például az “iskolaszergyártók” miért nem hoznak létre ehhez hasonló módon ilyen díjat, mondjuk a – pedagógusok részére?
– Az ember lelkére mindenképpen jó hatással van az erkölcsi elismerés, de mekkora súllyal bír egy ilyen dolog?
– Meg kell látni ebben az erőt és a kommunikációs lehetőséget, mert ennek kapcsán meg tudjuk széles körben mutatni magunkat és hatással lenni az emberekre. A tömegek véleménye elég summás és általuk válunk, válhatunk – bármilyen furcsán is hangzik – láthatóvá. Tehát szükségszerű erről beszélnünk, ha nem tesszük, akkor szinte nem is létezünk. Egy díj, elismerés mindig teker a hangerő gombján. Ide kapcsolható a már korábban említett horvát előadásom egy gondolata is. Az orvoslásban a gyermek-szívsebészetnél huszonöt éves ciklicitás mutatkozik meg, de sajnos a periódusok végén ez terület „valahogy, valamiért behal”. Az újraindításához pedig nemcsak hatalmas empátia és belátás kell, hanem nagyon erős politikai akarat is, ugyanis csak ez képes a folyamatokat újraéleszteni.
Erre jó például a mi intézményünk is, ami még csak huszonkét éves, de hiába egy szépen elkészített és jó kubaturájú épület, ha a mai elvárások szerint korszerűtlen. Szigeteletlen egy olyan érában, amiben a rezsiérzékenység megsokszorozódott. A Tűzoltó utcához képest persze a mostani intézményünk óriási minőségi ugrás, a maga hiányosságaival együtt is, de szükséges lesz továbbfejleszteni. Az orvoslás hihetetlen tempóban fejlődött és fejlődik, amit a körülményeknek is le kell követni. Ez persze borzasztóan nehéz és költséges, de közelítenie kell az igényekhez. Ma, akár a felnőtt, akár a gyermek orvoslást nézem, nincs olyan terület, ami olcsó, mert ami modern és korszerű, az drága. Tudom, tudjuk, hogy mindennél van jobb, de mi nem feltétlenül “jobbat”, hanem egyszerűen csak jó kórházat szeretnénk.
– Hova képzeli a szakmát és legfőképpen magát öt év múlva?
– Egy lakóhajóra, ami valamelyik kis adriai sziget csendes kikötőjében horgonyoz (nevet). Ez idilli vízió, ami egyben azt is jelenti, hogy vannak olyan utódok, akik minden tekintetben és teljes egészében el tudják látni feladatukat.
A legfőbb kívánságom az lenne, hogy az intenzíves nővér-kérdést valamilyen szinten sikerüljön rendezni – nemcsak Magyarországon, hanem a környékbeli országokban is. Ez nemcsak pénzkérdés, hanem egy szakmai pályának a biztosítása, ahol az ebben dolgozók azt érzik, hogy tartalmas karriert futhatnak be, olyat, amiben van biztonság, emberi méltóság és van jó fizetés is. Ez a három dolog pillanatok alatt elindítaná a folyamat rendezését, ami ugyan évekbe fog kerülni, de legalább tudjuk, hogy jó irányba fordultunk. Sajnos azt is látom, hogy addig, amíg ezen a területen “meg nem áll az élet”, jó pár európai országban nem lesz változás, mert ismerem a rendszereket.
– Említette az utódlást, ezek szerint ez megoldott?
– Szerencsére ezen a területen jól állunk, ebben a pillanatban heten vagyunk gyerek-szívsebészek, orvosok, illetve szakorvos jelöltek. A mi területünk nagyon törékeny kis ág az orvosláson belül, de ma már nem kell azt mondanunk, hogy ha a rendszerből kiesik valaki, akkor megáll az élet. Ma már ez professzionális szakma, ahol nem egy varázsló van, hanem olyan csapat, amelyik a bonyolult szakmai kérdéseket is – például: szívtranszplantáció, keringési elégtelenség – meg tud oldani olyan helyzetben is, amikor például órákon belül műszívre kell tenni a csecsemőt.
