Kiss Kató egyik reggel elhívott a halottidéző szeánszára, mely arról szól, hogy egy adott helyszínre emberek érkeznek, és a segítségével felveszik a kapcsolatot elhunyt szeretteikkel. Ilyenben még úgy sem volt részem – gondoltam – így egyből igent mondtam neki.
Másnap munka után találkoztunk és együtt mentünk Budaörsre a Kamaraerdei Közösségi Házba. Miközben odafele tartottunk, megtudtam tőle, hogy 10-12 fős foglalkozásokat/ szeánszokat tart az ország összes részében, sőt, olyan is előfordul, hogy külföldre hívják. Ezután arról beszélgettünk, hogy a vendégei nem csak idős emberekből állnak. Egészen fiatalok is érdeklődnek a túlvilág után, ami nem is csoda, hiszen mindenkinek vannak halottjai, akivel szívesen beszélne. A halottak mindig is az életének a részei voltak. Korábban kórboncnokként is dolgozott, összesen 473 emberrel volt dolga a munkája során. Kiderült az is, hogy nem szokott a szeánszra vinni magával semmilyen eszközt, nem kell gyertyafénynél fekete csuklyás alakokat bámulnom, ahogy kántálnak, valami számomra ismeretlen nyelven…
„Rábízom magam az égiekre, más eszköz nem kell nekem” – szögezte le halottlátó.
A teremben körberakott székek a falakon színes rajzok fogadtak, valószínűleg kisgyerekes foglalkozások tartanak itt napközben. Még volt fél óránk a kezdés előtt. Elkísértem Katót egy hátsó szobába, hogy megfigyeljem hogyan hangolódik rá a „munkára”. Láttam rajta az izgalmat, ahogy kényelmetlenül mocorog a kanapén, a kezét tördeli. Nem tagadta ezt egy pillanatig sem előttem. Szeretne megfelelni az embereknek, még ennyi idő után is.
Közben pedig próbálja elnyomni magában azokat a kellemetlenségeket, melyek a feladatai teljesítésével járnak.
„Fizikai fájdalmaim vannak” – panaszkodott halkan Kató.
„Amikor a szellemvilággal kommunikálok, minden porcikám fáj. Éjszakánként nem tudok aludni. Folyamatosan fáradt vagyok. Az orvosok viszont semmit nem találtak a probléma megoldására. Ha akarnék sem tudnék már elszakadni ettől a világtól.”
A fél óra hamar elszaladt. Időközben a nagyterem zsúfolásig megtelt. Végignézve az arcokon, azt gondoltam, hogy itt aztán tényleg széles a merítés. Volt egy fiatal lány, aki az édesanyjával érkezett. Jött egy huszonéves fiú is, és szomorú arcú, idősebb asszonyok, akik csak könnyes szemmel maguk elé meredtek… Volt egy pár is, akiken már az elején lehetett látni, hogy csak szórakozni, nevetgélni jöttek.
Kató rövid bemutatkozása után mindenki elmondta, hogy miért jött, és melyik elhunyt rokonával szeretne beszélni.
Az anya-lánya páros a családfőt vesztette el pár hónapja. Egy másik nő laikusként érkezett és tapasztalni akar valamit a szellemvilágból, hogy tudja, nem maradt egyedül, miután elveszítette a szerelmét. A fiatal srác a TikTokon fedezte fel Katót, és a halott édesanyjával akart beszélni, hogy lelki megnyugvást találjon. És ez így folytatódott, amíg körbeértünk. Aztán csend.
Hihetetlen volt látni, hogy a hétköznapi emberek mennyire fel tudják vállalni a legbensőbb gyászukat egy csapat idegen előtt. De talán ez kovácsolta össze őket ilyen hamar, hiszen mindenki elvesztett valakit. A fájdalom közös, csak a körítés más.
Egy pár pillanat elteltével aztán megszólalt a halottlátó az egyik vendég felé fordulva, de mégsem ránézve, inkább a távolba meredve. Elkezdett sorolni tárgyakat, személyiségi jegyeket, az alany pedig egyből tudta mihez kötni az elhangzottakat, miközben próbálta visszafogni a meglepődöttségét, a libabőrt, és a könnyeket.
Ezután újabb kijelentések érkeztek Katótól, mindaddig, amíg kétség kívül be nem tudták azonosítani azt a szellemet, aki üzenni akar. Az üzenetek pedig jöttek egymás után, olyanok, amit tényleg csak az a személy tudhat, aki átélte. Olyan, amit csak két lélek közös emléke tudhat.
Egy elhunyt édesanya azt üzente a fiának, hogy nem segítettek rajta a kórházban, és sárga rózsákat szeretne. Egy elhunyt édesapa azt üzente a lányának, hogy a vejét gonosz erők szállták meg és a pszichiáterek már nem tudnak segíteni. Egy világbajnok sakkozó férj azt üzente az özvegyének, hogy ne hibáztassa magát a halála miatt, mert a demenciája miatt már itt akarta hagyni a földet. Egy édesanya megnyugtatta a még élő lányát, hogy jó helyen van, és köszöni, hogy mindvégig ott volt mellette. És ez így folytatódott tovább… az üzenetek majdnem mindenkinél betaláltak.
Aztán elérkeztünk a szórakozni vágyó pár férfitagjához is, aki a szeánsz egy pontján némi feszültséget teremtett. Akármi is hangzott el, Kató falakba ütközött. Jött a férfitól a számonkérés, majd a kötekedés, már-már azt hittem, hogy itt komoly problémák lesznek. Aztán áttértünk az úr feleségére, aki párjához hasonlóan csakugyan szórakozni jött. A mosoly azonban hamar leolvadt mindkét tag arcáról, hiszen a nő esetében minden bejött, amit Kató mondott. Később megtudtam, hogy az ellenálló úr pár napra rá üzenetet küldött a halottlátónak, hogy hazaérve elgondolkozott az elhangzottakon, utánanézett régi fényképeknek, mára pedig egy cseppet sem kételkedik…
A szeánsz végére ugyan a gyász nem múlt el az arcokról, a könnyek nem száradtak fel teljesen, de látni lehetett, hogy sokan megkönnyebbültek, és mosolyogva mondtak köszönetet a túlvilági közvetítőjüknek.
Sokan hisznek a szellemvilágban és abban, hogy elvesztett szeretteink itt vannak velünk és vigyáznak ránk. Mások még mindig nem fogadják be azt, amit nem látnak, és az sem biztos, hogy ha elmennek egy ilyen eseményre, megváltozik a gondolkozásuk. Az viszont vitathatatlan, hogy mindenki arcára kiült a végére a megnyugvás.
Kiss Kató búcsúzóul nekem is mondott valamit négyszemközt. Azóta is, majd’ mindennap mosolyogva gondolok vissza az üzenetre…
