Hidegzuhanyként érte a rablás híre a hétvégén a világot: fényes nappal, nyitvatartási időben, filmbe illő akciószerűen lovasították meg a Galerie d’Apollon vitrinjeiből a felbecsülhetetlen értékű királyi ékszereket. A rablók emelődaruval jutottak be az épületbe, ahol néhány perc alatt végeztek, majd motorral menekültek el a helyszínről. A hatóságok azonnal nagy erőket mozgósítottak, de egyelőre bottal üthetik a nyomukat. A kérdés, ami most mindenkit foglalkoztat: mit lehet kezdeni ilyen kincsekkel? Mi történik a koronadiadémokkal és az antik nyakláncokkal, ha eltűnnek a múzeumokból?
Ezek a lehetséges forgatókönyvek
A szakértők többsége ugyanazt a három forgatókönyvet említi – és egyik sem szép mese a kulturális örökség szerelmeseinek. Az első, legegyszerűbb válasz az, hogy a lopott ékszereket „feldolgozzák”: a történelmi tárgyakat darabokra szedik, a fémet beolvasztják, a drágaköveket pedig önmagukban adják el. Így elvész a tárgy egyedi azonosíthatósága, a lopott darab kereshetetlenné válik, a tolvaj pedig gyorsan pénzhez juthat.
„Minél hosszabb idő telik el, annál kisebb az esélye annak, hogy a tárgyak sértetlenül visszakerüljenek”
– figyelmeztet Christopher Marinello, az ellopott műkincsek felkutatásának szakértője a Sweden Herald hasábjain.
Az olasz-amerikai ügyvéd, aki több mint 30 éve dolgozik a múzeumból lopott áruk felkutatásán és visszaszerzésén, maga is meglepődött a mostani eseten, mivel a hasonló akciókat általában kevésbé frekventált helyeken szokták elkövetni.
A második lehetőség az, hogy a darabokat, vagy azok elemeit magángyűjtőknek adják el bűnözői hálózatok közvetítésével. Ez a csatorna rizikósabb és lassabb: egy ritka kincset nyílt piacon senki nem vesz meg, mert a világ összes múzeuma és aukciósháza ismeri a leírását. Ugyanakkor a feketepiac működik, és vannak olyan vevők, akik csak egyetlen darabra vágynak.
Megrendelhették a rablást
„A rablás megrendelésre is történhet, és ebben az esetben a lopott darab akár örökre eltűnhet a szakirodalom és a nyilvánosság elől”
– fejti ki Donna Brett, a Sydney-i Egyetem művészettörténeti docense az ABC News-nak.
A harmadik lehetőség a „használati érték” a bűnözői világban: a lopott ékszer lehet fedezet nagy bűnözői üzletekhez, kábítószer-ügyletekhez vagy embercsempész hálózatok közötti „árucseréhez”. A luxuscikkek szerepe a szervezett bűnözésben nem új: gyakran szolgálnak fizetőeszközként vagy biztosítékként olyan ügyleteknél, ahol a bankszámla nem jöhet szóba. Kutatások és múltbéli rablások tanúsága szerint ez a végső cél lehet, ha a lopott tárgyat sem megőrizni, sem eladni nem akarják – írta korábban a Page Group.
A történelem ugyanakkor azt is megmutatta, hogy nem minden darabot olvasztanak be, és nem minden kincs tűnik el végleg. A drezdai zöld trezor 2019-es kirablása után a nyomozás több műtárgy esetében sikerre vezetett – bár sok tétel ma is hiányzik. A 2025-ös holland Drents Museum ügyében az ősi arany sisak ellopása után is azt várták, hogy a tolvajok beolvasztják a könnyen értékesíthető aranyat; később azonban a hatóságok olyan nyomokra bukkantak, amelyek reményt adtak arra, hogy a műtárgy sértetlen lehet. Ezek az esetek mind azt igazolják: nincs egyetlen forgatókönyv, a végeredmény a bűnszervezet céljaitól, a „megrendelőtől” és a nyomozás gyorsaságától függ.
Így folyik a nyomozás
Hogy miként próbálják meg a rendőrök visszaszerezni a darabokat? Az első és legfontosabb eszköz a gyors nemzetközi információcsere és a nyilvántartások azonnali frissítése. Az Interpol Stolen Works of Art adatbázisa és az ID-Art alkalmazás kifejezetten arra szolgál, hogy a műtárgyakat a piac szereplői könnyen ellenőrizhessék. Ha valaki próbál eladni egy ilyen darabot, a rendszer azonnal riaszt. Ugyanakkor a gyakorlatban a feketekereskedők sokszor használnak hamis dokumentációt, vagyis lepapírozzák a lopott árut. Így a hatóságoknak mindig versenyt kell futniuk az idővel.
Persze egy-egy ilyen sokkoló eset után a múzeumok reakciója és a biztonsági válasz sem marad el. A Louvre-ügyben a hatóságok azonnal azt kommunikálták, hogy új kamerarendszerek és biztonsági eljárások bevezetésén dolgoznak, például olyan modern periméterérzékelők kialakításán, amelyek már akkor riasztanak, ha valaki a vitrin 10–20 centis védelmi zónájába lép,. A muzeális tárgyakat ma is több rétegű védelemmel óvják: nem csak üveges vitrin, hanem riasztó, műtárgy-azonosító technológiák, tétel-szintű fotódokumentáció és a kiállítások folyamatos átrendezése, rotálása is ezt szolgálja – írja a Reuters.
