Azt mondod, hogy az időt akarod lefényképezni. De hogyan lehet lefényképezni valamit, ami láthatatlan, és amiben mindannyian benne vagyunk?
Ez a sorozat filozófiai fotográfia. A szobrok a klasszikus művészet örökkévalóságát idézik, a fotográfia azonban felfedi rajtuk az idő nyomait. A kettős expozíciók – a multiexpók – és a szellemszerű rétegek azt sugallják, hogy ezek a testek már nem pusztán formák, hanem időrétegek. Minden egyszerre van jelen: a múlt és a jelen, egyetlen pillanatban megsebezve. A seb a fotográfia. Az idő pedig az egymásba csúszó rétegek. Nem is lehet mást fényképezni, mint magát az IDŐT.
Az Epreskertben nagyon erősen jelen van az elmúlás: repedések, hiányok, letört testrészek, moha… Mi volt az első dolog, amit megláttál ott, amitől azt érezted: itt lehet az időről fotózni?
A Bajza utcában születtem, az Epreskert sarkán. Amióta járni tudok, mindig belestem a parkba, és láttam a jövő művészeinek haldokló szobrait. Már akkor egyszerre láttam ott a múltat és a jövőt. Tudtam, de legalábbis nagyon szerettem volna, hogy egyszer én is bejussak, és felkerüljek a művészet Parnasszusára.
Szobrász vagy festő nem lettem, de a fényképezést kilencéves korom óta szó szerint űzöm. A pillanatot és a varázslatot kerestem, és tudtam, hogy ott is megtalálom.
„A szobor az idő ellen lázad”
Feldmár András egy élő ember, a szobrok viszont már túl vannak azon az életen, amire készültek. Mi történik szerinted, amikor egy élő testet összeengedsz ezekkel a régi, sérült testekkel?
A szobor az örökkévalóság ígéretével születik. A márvány a test halhatatlanságának allegóriája.
A fotográfia azonban mást tud. A fénykép nem az örökkévalóság médiuma, hanem az időé. A fotográfia ezért paradox médium: megőrizni látszik a jelen pillanatát, miközben valójában az elmúlás bizonyítéka.
A szobor ezzel szemben az idő ellen lázad. A klasszikus test azt állítja: a forma túléli a történelmet.
Ebben a sorozatban azonban találkozik a kétféle időfelfogás, hiszen egy élő ember idejét ütköztettem a szobrok idejével. A szobrok átölelték, puhán, néha félelmetesen betakarták Feldmár Andrást. Helyet kerestek – és találtak – Feldmár idejében.
Van benned olyan vágy, hogy egy fotóval megállítsd az időt? Vagy inkább éppen azt szeretnéd megmutatni, hogy semmit nem lehet megállítani?
Minden fotóval megállítom egy pillanatra az időt. Ez a fotográfia ontológiai jelentése is: a fénykép seb az idő fonalán.
Mi az, amit az idő már elvett tőled, és amit ma másképp nézel emiatt, mint mondjuk tíz vagy húsz éve?
Az elmúlt idő egyszerre okoz bennem türelmet és türelmetlenséget. Tudom, hogy az időm véges, ezért türelmetlen vagyok, amiért még nem tudtam megmutatni minden képet, amely bennem szunnyad. Ugyanakkor türelmet is ad annak tudata, hogy mindennek eljön majd a maga ideje.
Tizenkét éve várok Feldmár Andrásra is. Nem hívtam fotózni, csupán küldözgettem neki a képeimet és az írásaimat. Aztán egyszer csak bekérte magát az én időmbe, és eljött, hogy megnézze a szobrok idejét is.
Találkoztunk, és egy végtelen órát töltöttünk a kertben. Ezt láthatjátok most.
„Nyitott blende vagyok”
Feldmárról azt mondod, nem előre elképzelt portrét akartál készíteni róla. Mennyire tudsz “üres fejjel” odaállni egy fotózásra? Mindig viszünk magunkkal valamilyen elképzelést a másikról.
Teljesen üres fejjel, nyitottan és kíváncsian érkezem. Lesz, ami lesz. Hagyom, hogy a pillanat – a létező és a látszólag létezhetetlen pillanat – varázsoljon.
Nyitott könyv, pontosabban nyitott blende vagyok, hogy a kép magától születhessen meg. Tulajdonképpen fogalmam sincs előre, milyen fotót készítek. A tudatlanság tudatos vállalásával érkezem. Magyarul: fogalmam sincs, mit fogok fényképezni.
Nyilván ezért sem tudok megrendelésre munkát vállalni úgy, mint minden rendes fényképész, hiszen nem tudom garantálni a végeredményt. Bár jelzem: eddig mindig jobb lett annál, mint amit előzetesen remélni mertem.
Ez az első kisfilmed. Miért éppen most érezted azt, hogy a fotó már nem elég, és mozgóképre van szükséged?
Egyedül dolgozom, ezért nagyon nehéz egyszerre telefonnal forgatni és fényképezni. Mégis úgy éreztem, hogy hiányzik egy apró, de fontos elem: annak videós bemutatása, milyen izgalmas a képek válogatása, és hogyan reagál egy ilyen érzékeny, nagyszerű modell a róla készült fotókra.
Így született meg a videó, amelynek telefonos felvételeit egy kiváló vágó varázsolta filmmé.
A fotó megállít egy pillanatot, a film viszont hagyja továbbmenni. Nem pont ezért lett fontos számodra a film?
Lehet. Bár ahogyan Feldmár András mondja nekem válogatás közben: „Hagyd egy kicsit a nézőt is gondolkodni! Ne akard eldönteni, hogy mit gondoljon.”
Így teszek. Most tehát mindenki nézze meg, és gondoljon, amit akar.
