Bachar Najari eredetileg Milánóban tanult volna építészetet, ám egy budapesti látogatás más irányba terelte az életét. A svájci-magyar-szír üzletember – vagy ahogy ő hivatkozik magára, világpolgár – a Budapesti Műszaki Egyetemen végzett, majd a svájci órák kelet-közép-európai piacán épített karriert. 2013-ban a nehéz helyzetben lévő Zsolnay többségi tulajdonosa lett: ma nem pusztán vállalkozást, hanem a magyar kulturális örökség egyik jelképét szeretné nemzetközi szintre emelni.
Milyen emlékek jutnak eszedbe Szíriáról, ahol felnőttél?
– Jó gyerekkorom volt. Latakiában nőttem fel, egy kulturálisan és művészetileg is gazdag közegben. Az akkori Szíriát a mai Olaszországhoz vagy Görögországhoz tudnám hasonlítani: jó hely volt az életre. A Közel-Kelet politikai helyzete ugyanakkor már akkor is gyakran bizonytalan volt. Régi, ismert család a miénk. Földbirtokos családból származom: édesapám kertészmérnök volt, édesanyám tanárként dolgozott. Ötgyermekes családban nőttem fel. A családomnak hosszú múltja van Szíriában. A gimnázium után építészetet szerettem volna tanulni, de úgy éreztem, hogy ehhez Olaszország, azon belül Milánó kínálja a legjobb lehetőséget. Mindig érdekelt a művészet és az építészet; az orvosi pálya, amely a családomban is jelen volt, nem az én világom volt.
Hogyan kerültél végül Magyarországra, ha eredetileg Olaszországban akartál tanulni?
– Egy barátommal érkeztünk látogatóba. Szinte semmit nem tudtam Magyarországról, és különösen Kelet-Európáról. Kíváncsiak voltunk arra, milyen egy szocialista ország. Turistaként érkeztem, nem készültem arra, hogy itt maradok. Aztán valahogy így alakult az életem. A szüleim persze ellenezték a döntésem, mivel antikommunisták voltak, és nem örültek annak, hogy Magyarországra jövök. Mint említettem: látogatóként érkeztem, és egyáltalán nem terveztem előre semmit. Budapest építészete nagyon meglepett. Máig emlékszem, hogy az Üllői út felől érkeztem taxival, és egy múzeumépületre figyeltem fel. Bementem, jegyet vettem, és megnéztem. Később bejártam a várost, és egyre több gyönyörű épületet fedeztem fel. Nem gondoltam volna, hogy ennyi építészeti érték van Magyarországon. Egy Magyarországon élő idősebb rokonommal is találkoztam. Meglepődött, hogy itt vagyok, és megkérdezte, miért nem tanulok inkább Magyarországon. Én eredetileg tovább akartam menni Olaszországba, de ő azt mondta, segít elintézni, hogy tanulhassak itt. Végül a Budapesti Műszaki Egyetemen tanultam építészetet, 1987-ben végeztem.
Mikor érezted először, hogy Magyarország az otthonod lett?
– Sok magyar barátom lett, és olyan családokkal kerültem kapcsolatba, amelyek szinte a fiukként fogadtak el. Nyitottnak, kedvesnek ismertem meg az embereket, és nem éreztem ellenségességet. Szeretem Magyarországot. Persze nemcsak itt változik a világ: sajnos mindenütt azt érzem, hogy az emberek valamivel zárkózottabbá váltak. Aktív voltam, sok nyelven beszéltem: angolul, németül, magyarul és arabul is. Nemzetközi kapcsolatokkal foglalkoztam, és több magyar, illetve külföldi vállalattal dolgoztam együtt. A magyarországi ismereteim később is sokat segítettek, mert gyakran kerestek meg olyan üzletemberek, akik Magyarországra vagy Budapestre akartak jönni, és segítségre volt szükségük.
Miként kerültél az óraiparba?
– Miután Svájcba költöztem, komoly gazdasági visszaesés volt, és építészként nehezen találtam lehetőséget. A svájci óragyártók és forgalmazók viszont látták, hogy ismerem Magyarországot és a kelet-közép-európai régiót, a nyelveket is beszélem. Így kerültem az órák világába, és a térség forgalmazási piacával kezdtem foglalkozni. A rendszerváltozás után a svájci órák nagykereskedelmi forgalmazásában dolgoztam Kelet-Közép-Európában. Olyan ismert márkákat hoztunk közelebb a régió vásárlóihoz, mint a Doxa és a Longines. A Doxának különösen erős hagyománya és ismertsége volt ebben a térségben. Akkor a magyarországi jelenlét és a svájci központtal való kommunikáció is másképp működött, fokozatosan alakultak ki a kapcsolatok. Rengeteg ilyen márka van, de a magyar piac viszonylag kicsi, és sokszor nem tartják elég vonzónak. Ráadásul a magyar vásárlók közül is sokan inkább Bécsbe mennek vásárolni. Ez a piac sajátossága.
A luxusórák egy részénél hónapokat vagy akár éveket is várni kell egy modellre. Ez szerinted valódi hiány vagy marketing?
– A várakoztatás sok esetben a márka kommunikációjának része, és nagyon jól működő marketingeszköz lehet. Nemcsak Magyarországon alkalmazzák. Van, aki szereti ezt a fajta exkluzivitást, én személy szerint nem vagyok türelmes típus: még kenyérre sem szeretek várni. De a márkák szempontjából értem, miért csinálják.
Mennyire volt nehéz Magyarországon megismertetni a vásárlókkal a minőségi svájci órákat?
– Nagyon nehéz volt, mert a piacnak hozzá kellett szoknia ahhoz, hogy egy óra lehet luxustermék is. A minőséget és az árat együtt kellett megmutatni. Piackutatást is végeztem: megkérdeztem, mely márkákat ismerik és szeretik az emberek. A Doxa sokaknak ismerős volt, a közép-európai piacon komoly múltja van. A jó minőség és az elérhetőbb ár sokat számított.
Milyen volt az első budapesti üzleted?
– Az Astoria környékén, egy üzletházban nyitottam üzletet. Ez fontos állomás volt a vállalkozásom történetében. A vásárlóknak idő kellett ahhoz, hogy megismerjék ezeket a termékeket, és megértsék, mitől értékes egy minőségi óra. Néha úgy érzem, túl korán kezdtem: elfáradtam, mire a piac igazán megérett rá. Később, 2010 után a vállalkozás könnyebben fejlődött.
Mikor figyeltél fel először a Zsolnayra?
– Már Magyarországon töltött egyetemi éveim alatt találkoztam a Zsolnay nevével. Az építészeten keresztül is láttam, mennyi helyen jelenik meg a magyar épített örökségben. Emellett azt is megfigyeltem, hogy diplomaták és tehetősebb turisták olyan különleges, értékes tárgyat kerestek, amelyet magukkal vihetnek Magyarországról. A Zsolnayban egyszerre láttam művészeti értéket és egyedi, magyar márkát. A manufaktúra már a pályázat idején, 2012 végén nagyon nehéz pénzügyi helyzetben volt. A többségi tulajdonrészt végül 2013-ban szereztem meg. Az óraiparból megtanultam, mennyit számít a márka pozicionálása, a marketing és az üzleti kommunikáció. Úgy láttam, a Zsolnay termékei értékesek, de a piacon nem feltétlenül úgy jelennek meg, ahogyan az értékük indokolná. Azt gondoltam, új szemlélettel és megfelelő marketinggel lehet jövője. Meglepett, hogy végül én voltam az egyetlen, aki pályázott.
A Zsolnay megmentése számodra üzleti döntés volt, vagy inkább érzelmi ügy?
– Mindkettő, de a művészet különösen fontos nekem. Nemcsak egy gyárat láttam benne, hanem egy összetett kulturális értéket: történelmet, művészeket, építészetet, tudást és kézműves munkát. Úgy éreztem, tennem kell valamit azért, hogy ez a magyar érték ne tűnjön el. Akkoriban a Malév is megszűnt, és nem akartam, hogy a Zsolnay is erre a sorsra jusson. Nagyon nagy kockázatot vállaltan. Tudtam, hogy a felelősség is nagyobb, mint egy szokásos üzleti befektetésnél. Úgy voltam vele, hogy ha el is bukom a pénzemet, legalább megpróbáltam tenni valamit a magyar művészetért és egy különleges márka megmentéséért. Másra is fordíthattam volna ezt a pénzt, de a Zsolnayban olyan lehetőséget láttam, amelyhez személyesen is kötődtem. Aztán 2016-ban kialakult egy igencsak komoly konfliktus a manifaktúra körül. Nagy nyomás nehezedett rám. Úgy éreztem, hogy a Zsolnayt meg akarják szerezni, de nem feltétlenül egyenes úton – nem úgy, hogy megfizetik az árát. Amikor megvásároltam a céget, veszteséges volt, később sikerült javítani a helyzetén, aztán újabb támadások indultak a manufaktúra ellen, ellenem. Másfél évig tartó, rendkívül feszült időszak volt – nem szeretném részletezni, de történtek igazán érdekes dolgok akkoriban. Próbálkoztak, de nem törtek meg. Soha, egy pillanatig sem akartam átadni a vállalkozást. Hittem abban, amit elkezdtem.
Azt gondoltad, hogy a konfliktus célja a Zsolnay megszerzése volt?
– Ezt nem akarom biztos tényként állítani. Voltak, akik ezt mondták nekem, de én nem tudtam minden szándékot bizonyítani. Azt viszont a saját bőrömön éreztem, milyen nyomás alá került a cég és a családom egyaránt. A legfontosabb az volt, hogy a manufaktúra fennmaradjon és azt sem akartam, hogy az ügyből Magyarországot rossz színben feltüntető nemzetközi történet legyen. Szeretem ezt az országot, és nem akartam ártani neki. Hónapokig adtam időt arra, hogy a helyzet rendeződjön, de ez nem történt meg. Később úgy érzékeltem, hogy a svájci nagykövetség is tudomást szerzett az ügyről, és igyekezett tisztázni a történteket.
Felmerült benned, hogy elhagyod Magyarországot?
– Nem. Ha valamit elhatározok, kiállok mellette. Nem az számít, hogy valaki szír vagy magyar, hanem a mentalitás: vannak emberek, akik nem hátrálnak meg, ha igazságtalannak éreznek egy helyzetet. Én ilyen vagyok. A Zsolnayért vállaltam a küzdelmet, mert úgy éreztem, ez a feladatom.
Mi az, amitől a Zsolnay több egy porcelánmanufaktúránál?
– A Zsolnayt nem lehet egyszerűen porcelángyárként kezelni. Több nagy terület tartozik hozzá: a használati tárgyak és étkészletek, a művészi díszkerámiák, valamint az épületkerámia. A történelme, a művészei, az építészek és a különleges technológiák mind részei ennek. Budapest arculatán is rengeteget változtatott a Zsolnay: számos jelentős épületen találni ilyen kerámiákat. Ha ezek nem lennének, a város egészen másképp nézne ki.
Van olyan Zsolnay-készlet vagy tárgy, amely különösen közel áll a szívedhez?
– Nem tudnék egyetlen készletet kiemelni. Számomra a Zsolnay egésze fontos: a tárgyak mögötti emberi munka, a történet és az a kulturális örökség, amelyet képvisel. Amikor látom, hogyan változott a manufaktúra, jó érzés, hogy részese lehetek ennek a történetnek.
Mennyire veszel részt a kollekciók kialakításában?
– Közvetlenül részt veszek a fejlesztésben. Nemcsak a cég működésével foglalkozom, hanem azzal is, milyen új kollekciók szülessenek, és merre haladjon a márka. Több fejlesztésen dolgozunk, és nagyon szép termékek születnek. A Patrizia Guccival közös kollekció is azt mutatja, hogy a Zsolnay képes új együttműködésekre és új közönségek megszólítására.
Mi a legfontosabb célod a Zsolnayval?
– Azt szeretném, hogy a Zsolnay a világ egyik legluxusabb márkája legyen a saját területén. Nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközi szinten is a legjobbak között szeretném látni. Nagyon magas cél, de ezen dolgozunk, és jó irányba haladunk.
Hol látod a manufaktúrát tíz, húsz, esetleg harminc év múltán?
– Azt szeretném, hogy a lehető legjobb helyen legyen a világban, és olyan márkává váljon, amelyre hosszú távon is büszkék lehetünk. Ez az a cél, amelyen dolgozom. Most a Zsolnayra koncentrálok, az óraipari vállalkozásokban a gyerekeim viszik tovább a feladatokat. A Zsolnay számomra szenvedély is, még ha nagyon drága szenvedély is.
A gyerekeid hogyan viszonyulnak ahhoz, hogy az édesapjuk egy magyar kulturális érték megmentésére vállalkozott?
– Tudják, hogy számomra ez nem pusztán üzleti ügy. Azt is értik, hogy valami olyasmibe tettem a pénzemet és az energiámat, ami a magyar kultúra szempontjából fontos. Ez nekem sokat jelent. Az ember a saját körében próbálja megtenni, amit tud, és én a Zsolnayjal ezt tudtam vállalni.
Milyen értékeket szeretnél továbbadni a gyerekeidnek a szír és a magyar kötődésetekből?
– Négy gyermekem van, és arra vagyok a legbüszkébb, hogy szeretik egymást. Számomra a család szeretete a legfontosabb. A gyerekeimet nyitottságra nevelem. Több nyelv és több kulturális háttér van jelen az életükben, ezért természetes nekik, hogy más embereket és szokásokat is elfogadjanak.
Milyen fejlesztéseken dolgoztok még?
– Új építészeti kerámiákon és kollekciókon is dolgozunk. Szeretném, ha a hagyományos tudásból úgy születnének új alkotások, hogy azok a mai világban is értelmezhetők legyenek. A Zsolnay története nem lezárt múlt: tovább kell fejlesztenünk, és új lehetőségeket kell találnunk.
Ha visszatekintesz az elmúlt tizenhárom évre, mit érzel?
– Ha összehasonlítom, milyen állapotban volt a Zsolnay, amikor átvettem, és hol tart most, látom a változást. Nagyon sok munka van mögöttünk, de hiszem, hogy a legfontosabb még előttünk áll. Szeretném, ha a Zsolnay a jövőben is a magyar kultúra egyik meghatározó értéke maradna.
