Valamikor agglegény koromban, egy átmulatott éjszaka után, korgó gyomorral tértem haza. Tudtam, hogy valamivel engesztelni kell a belvárosi kocsmákban begyűjtött gyomorsavat. Egy fél fej káposzta bámult rám a hűtőből, mintha ő tudná, mi jön. És én tudtam, kedves olvasó. Tudtam, hogy ez nem csak egy vacsora lesz. Ez egy állásfoglalás, egy manifesztum a magyar gasztropsziché pereméről.
Ahogy a konyhákban dúl a káposztás tészta háborúja, egy kérdés örökké vitatott marad: Borssal vagy cukorral? Ez a kérdés nemcsak egy ételről szól, hanem egy filozófiai alapú gasztronómiai vita tüzében áll. Vajon melyik összetevő emeli ki igazán a káposzta és a tészta különleges ízét?
Csakhogy ez nem ízlésbeli dilemma. Ez polgárháború. Szívszaggató testvérgyilkosság egy teflonserpenyőben. Valahol Nagykanizsa és Tiszabura között generációk verik egymást fakanállal e döntés miatt.
A borsos verzió
A bors az örök lázadó. A fekete pötty, ami ott zizeg a nyelveden, mint valami ördögi kis punkzenész. Ez a változat nem barátkozik. Ez rácsap a hátadra és azt mondja: „Egyél, te gyáva, és ne nyávogj!”
A tészta zsíros, a káposzta pirult, az illat olyan, mint egy elfeledett alföldi kocsma nosztalgiája. És ott van benne az a fanyar, csípős pimaszság, amitől az élet hirtelen értelmet nyer. (Vagy legalábbis valamit nyer.)
A cukros verzió
És akkor itt a másik oldal. Az édesség. A nagymama langyos mosolya egy tányéron. A világ, ahol nem történik semmi rossz, csak elfogy az utolsó kanál baracklekvár. Ez a tészta csábít. A cukor nem üt arcon, hanem hátba simogat, miközben azt suttogja: „Kicsim, ma nem kell semmit csinálni. Csak egyél.”
A karamellizált káposzta édes, ragacsos, mintha maga Mézeskalács néni főzte volna egy borostyánnal futtatott házikóban.
A valóság
De az igazság? Az igazság az, hogy nincs igazság. Csak tészta van, káposzta, és egy döntés, amit neked kell meghozni. Ott állsz a gáztűzhely előtt, izzadva, egy kanállal a kezedben, és el kell döntened, hogy kinek az oldalán állsz: a sötét, fűszeres anarchiában, vagy az édes, meleg otthon illúziójában. Ez nem gasztronómia. Ez vallás. Ez identitás. Ez Magyarország.
