Fenyő Miklós, a hazai könnyűzene egyik megkerülhetetlen alakja, életének 79. éves korában meghalt. Távozásával nem csupán egy énekest veszített el az ország, hanem egy korszakot is, amelynek ő volt a legfényesebb, legmakacsabb motorja.
Pályája során újra és újra bebizonyította, hogy a rock and roll nem kor kérdése, hanem attitűd. A Hungária élén, majd szólóban olyan zenei és vizuális világot teremtett, amely generációkat kötött össze, és amelyben az amerikai életérzés magyar akcentust kapott. Dalai nem nosztalgiából éltek, hanem jelen időben: színpadon, közönség előtt, hangerőn.
Utolsó hónapjaiban is dolgozott, tervezett, koncertekről beszélt. A betegsége miatti kórházi kezelés híre megrázta a rajongókat és a szakmát egyaránt. Barátai, pályatársai aggódva figyelték állapotát, abban bízva, hogy ismét visszatér majd a reflektorfénybe. Nem így történt.
Fenyő Miklós sosem szerette a pátoszt. Sokkal közelebb állt hozzá a lendület, a humor, a színpadi magabiztosság. Mégis, most nehéz elkerülni az ünnepélyességet: nélküle más lett a magyar popkultúra nyelve, mozgása, ritmusa. Ő volt az, aki nem engedte megöregedni a zenét, és aki saját magát sem volt hajlandó besorolni a múltba.
Öröksége nem lemezekben vagy díjakban mérhető, hanem abban, hogy hány ember tanulta meg tőle: a színpadon élni kell, nem emlékezni. A rock and roll nála nem emlék volt, hanem állandó jelen.
