A korábbi válogatott futballista, a Zalaegerszeg jelenlegi másodedzője, Ferenczi István mára az ultamaratoni futás megszállottja lett. Tavaly novemberben teljesítette az Athén-Spárta-Athén 490 km-es távot, aminek idén újra nekivág.
– Mielőtt fanatikus futó lettél, egy egész szép labdarúgó-pályafutást zártál le. Van esetleg a focista karriered szempontjából hiányérzeted?
– Ha azt nézem, hogy az NB III-as Győri Dózsából indult a pályafutásom, ahonnan később stabil NB I-es játékos lettem, légióskodtam Bulgáriában, Németországban, Törökországban, Szlovákiában és Angliában is, bolgár és magyar bajnok vagyok, valamint a magyar válogatottban is pályára léptem, akkor szerintem nem lehetek elégedetlen. Talán annyi hiányérzetem van, hogy jó lett volna kilencnél többször magamra ölteni a nemzeti dresszt.
– Honnan jött a hosszútávfutás iránti szereteted?
– Amikor még a válogatottal Dunavarsányban edzőtáboroztunk, mindig csodálattal figyeltem olimpikon kajak-kenusaink felkészülését, azt, hogy milyen keményen dolgoznak. Ott barátkoztam össze Kammerer Zoltánnal és Kolonics Györggyel. Aztán, amikor az aktív labdarúgó-pályafutásom végéhez közeledtem, tudtam, hogy nem akarok egyik pillanatról a másikra felhagyni a mozgással. Ekkor szerveztek egy emlékfutást a fiatalon, szívelégtelenségben elhunyt Kolonics Gyuri tiszteletére, amin én is részt vettem. A félmaratoni távot sok sportolóval együtt futottam le, az esemény felemelő hangulata pedig magával ragadott. Ekkor döntöttem el, hogy a jövőben több versenyen, hosszabb távokon is kipróbálom magam.
– Mennyire segítette a futás, hogy még 43 évesen is pályára léptél az NB II-ben két bajnokin?
– Összességében a hosszútávfutás nem összeegyeztethető a profi futballal. Én is sok izmot veszítettem, sokkal vékonyabb vagyok, és átalakult a mozgáskultúrám is, mióta ultratávokat teljesítek, így pedig sérülésveszélyes lenne focizni. Az állóképességem, a fizikai állapotom, és a körülmények – koronavírus és sérülés miatt nem volt elég hadra fogható cserejátékosunk – mindazonáltal lehetővé tették, hogy a Siófok erőnléti edzőjeként, és igazolt futballistájaként a Vasas és a Kaposvár ellen is pályára lépjek. Jó érzés a tudat, hogy most 44 évesen is simán focizhatnék még az alacsonyabb osztályban, mert erővel bírnám.
– Egy félmaraton, maraton még rendben van, de hogy jutottál el odáig, hogy lefusd a 490 kilométeres Authentic Phidippides Run-t tavaly novemberben?
– Egy idő után a félmaratonok, maratonok esetében az idő lefaragására koncentráltam, aztán nekiveselkedtem a Balaton Szupermaratonnak, ami egy családbarát, négynapos rendezvény, ahol már 50 kilométerre nyújtottam a távot. Aztán a futás révén igazi jó barátság alakult ki köztem és Blaskó Mihály ultrafutó között, akivel már bevállaltam egy VérKört, egy privát 80 kilométeres terepfutást is. Ezután következtek az Ultra Balatonok. Először hármas váltóban, ami egyénenként 75-80 kilométert jelentett, majd egy fehérvári barátommal párban, akkor már 120-130 kilométer teljesítettem, tavalyelőtt és tavaly pedig egyedül futottam le a 220 kilométeres távot. Ezután viszont tovább akartam feszegetni a határaimat, Misi pedig rávett a Phidippidesre. Először általában a Spartathlont (Athén-Spárta 245 km) szokták bevállalni a futók, de ott nagyon szigorúak a szabályok, s habár nekem is megvolt rá a szintidőm, arra annyira sokan jelentkeznek, hogy a szervezők sorsolják a résztvevőket, és attól tartottunk, hogy lemaradunk, így jött a kétszer hosszabb táv.
– Élmény volt, vagy inkább szenvedés. Bevállalnád még egyszer?
– Őszintén bevallom, annyira sosem szenvedtem még, mint amikor féltávhoz érkeztünk, Spártába. Át voltam fagyva, fáradt voltam, le voltam gyengülve, minden bajom volt. Misivel eldöntöttük, hogy pihenünk egy kicsit, de a verseny nevéhez hűen nagyon nomádok voltak a körülmények, egy 12 négyzetméteres területen két vaságy volt elhelyezve, normális takarót sem biztosítottak, csak valami nejlont húzhattunk magunkra. Közben a szervezők ott járkáltak, kávét főztek, szóval lehetetlen volt elaludni, így 40-50 perc után eldöntöttük, hogy inkább továbbmegyünk, mert ha nem indulunk el, akkor ott ragadunk. Végül egy eltévedés miatt 500 kilométert futottunk 95 óra 16 alatt. Végtelenül kimerítő volt, de egyben elképesztő érzés, amikor az ember teljesít egy ekkora távot, úgyhogy eldöntöttem, hogy idén ismét megcsinálom. Jelenleg is heti hat edzéssel készülök, immáron Maráz Zsuzsi ultrafutó-kiválóság edzésterve alapján. A pulzuskontrollos tréningek mellett – amiket sokszor a ZTE napi foci edzéseinek levezénylése előtt, hajnalban teljesítek – múlt hét pénteken futottam egy ötvenest, szombaton pedig egy harmincöt kilométeres távot. Szóval tolom, ami a csövön kifér, mert áprilisban újabb Ultra Balaton vár rám, novemberben meg jöhet ismét a gyilkos Athén-Spárta-Athén kihívás.
