A modell-műsorvezető elsők között segített a hazánkba érkező, háború elől menekülő ukránoknak, ezért az InStyle magazin a #képesvagyok küzdeni a céljaimért kategóriában díjra jelölte. Az AcNews-nak beszélt a motivációiról, érzéseiről.
A #képesvagyok díj olyan embereket ismer el, akik megküzdöttek testi korlátaikkal, felvették a harcot a társadalom stigmáival és nyíltan mernek beszélni a fontos kérdésekről, legyen az testkép, abúzus, vagy önbizalomhiány. Emellett pedig harcolnak álmaikért, céljaikért és erre motiválják követőiket is. A díjak végső sorsáról a közönség döntött, több tízezer szavazat érkezett a jelöltekre.
Zita a segitségnyújtás mellett egy kisebb csapattal megalkották a hogysegít.hu-t, ami segített kiigazodni az információk között.
-Hogyan jött az indíttatás, hogy menekült ukránoknak segítsél, és alkalmanként haza is vidd őket ?
– Van 3 gyermekem, és amikor szembesültem azzal, hogy egy országgal arrébb mi történik, az jutott eszembe, hogy én mit éreznék, ha az én gyerekeim álmai hullanának szerteszét és nekem kellene menekülnöm a hazámból.
– Honnan van erőd 3 gyermek mellett másokkal is törődni?
-Nekem az a meglepő, ha valaki nem így gondolkodik. Ebben a helyzetben az első sokk utáni bénultságomat fordítottam át energiába, cselekvésbe. A háborús helyzet mindannyiunkat érint, nem lehet ideig óráig elfordítani a fejünket, hisz hatással van mindannyiunk életére. Igenis bele kell állni, és segíteni azoknak, akiknek szükségük van rá. Ha csak egy éjszakai szállással, egy levessel tudok segíteni, akkor azt kell megtennem.
– Féltél, hogy átterjed hazánkba is a háború és neked is új életet kell kezdened?
-Februárban, amikor a háború kitört, nem tudhattunk, hogy pár hónap után ugyanebbe a helyzetbe leszünk-e vagy sem.
Ezek az emberek a semmibe menekültek, összepakolták az ugyanolyan életüket, mint a miénk egy bőröndbe, vagy annyiba sem, és elindultak az ismeretlenbe. Új életet kellett kezdeniük, akkor is, ha továbbmentek, és akkor is, ha itt maradtak Magyarországon.
– Fontos volt, hogy példát mutass a gyerekeidnek?
– Hónapokra eltűntem a saját családom életéből, ennek ez volt az ára. Azzal pedig, hogy a saját gyerekeimet is kimozdítottam a kényelmes életükből, a komfortzónájukból, ők is sokat tanultak és fejlődtek. Például átadták menekülteknek a szobáikat. Ezt meg kellett lépni, hisz nem tudhattuk, a jövőben mire számíthatunk. Kötelességem anyukaként jó példát mutatni. Nem zárhatom be az összes ajtót, ablakot, vagy kikapcsoloma tévét és nem olvasom a híreket, és folytatjuk a zavartalan, boldog életünket. Nem lehet a homokba dugni a fejünket, ha mellettünk a háború generációkat traumatizál és embereket öl meg.
-Mindig ilyen voltál?
-Igen, 15 éve foglalkozom segítségnyújtással. Viszont csak most fedeztem fel az instagram erejét, hogy erre is lehet használni, nem csak a tökéletes hétköznapok megmutatására. Nagyon örültem, hogy ekkora ereje és sikere lett a bejegyzéseimnek. Mindig azt éreztem, hogy túl öncélú azt bemutatni, hogy elviszek egy csomagot egy gyermekotthonba, vagy bevásárolok egy egyedülálló, anyaotthonban élő anyukának, aki oda menekült a három gyerekével, mert bántalmazta a férje.
Eleinte nem készítettem fotót a menekültjeimről. Most ismertem fel az erejét annak, hogy azzal, ha megmutatom, hogy én is be merek fogadni menekülteket, másokban is bizalmat teremtek, hogy merjék ők is megtenni.
– Hogyan fogadtak mint ismeret embert ebben a közegben ?
– Nem érdekelt, hogy a körülöttem lévő önkéntesek mit gondolnak rólam. A többség nem is ismert, smink nélkül, téli csizmában, nagy sapkáéban pedig még az sem ismert fel, aki tudta, hogy ki vagyok.Mindenki annyira elfoglalt volt, hogy nem is volt ideje azzal foglalkozni, hogy van-e köztünk ismert ember vagy sem.
– A férjed hogy fogadta az új tékenységedet?
-Úgy kétszer elváltunk,… Viccet félretéve, amikor az első családot hazavittem, onnan egy szót sem szólt. Megérezte, hogy miről van szó. Amíg csak jártam ki a pályaudvarokra és nem tudta pontosan, hogy mit csinálok, és ment a zsörtölődés, miért kell megint elmennem. Amikor első kézből hallotta a családi drámákat egy menekült apukától, ő is elsírta magát. Onnantól csak biztatott, hogy csináljam.
– A mai napig foglalkozol menekültettel?
– Amikor bezárták a pályaudvarokat mi a kolléganőmmel, a Verával a kismamákra szakosodtunk, a rendszeren kívül érkezőkre. Vannak olyan csoportok, akik kintről jelzik az érkezésüket azoknak, akik nem akarnak a menekülteknek fenntartott szállásokra kerülni. Ha a kismama szívbeteg, akkor kórházba visszük, terhesgondozásra, apukának munkát szerzünk stb. Azoknak is követem az életét, akik már nem laknak nálunk.
-Heti mennyi elfoglaltságot jelent ez?
– Most 3 családom van. Teljesen egyedül nem tudom megoldani az életüket, kolléganőkkel felosztottuk, ki mit csinál. Én a gyerekekkel foglalkozom, vagy vigyázok rájuk, míg az anyuka ügyintéz. Ugyanazokat csinálom, amiket egy hétköznapi családnak kell segíteni.
– Lelkileg mennyire visel meg a sok családi dráma?
-Amit a lányok a keletiben csináltak, a Keleti pályaudvaron a babasarok, azt nem tudnám csinálni. Én nem tudnám két nap után otthagyni a szülők nélkül érkező, kárpátaljai gyerekeket. Ez a része olyan szinten érintene meg, hogy ott szétesnék. Meg kellett tanulnom ebben az egészben, hogy úgy tartsak távolságot, hogy közben bele is engedem magam, meg nem is. Ha ezt nem teszem, akkor nem tudok jól segíteni, ha viszont túlzottan belemegyek, akkor lelkileg tönkre vág.
– Nyugodtan alszol?
– Már nincsenek rámélmaim, mert voltak. Amikor jöttek a menekültek és nem tudtuk, hogy itthon mi lesz folyamatosan arról álmodtam, hogy nálunk is kitör a háború, elviszik a fiamat katonának. Borzalmas volt.
– Mivel töltöd a napjaidat a segítségnyújtás és a család mellett?
– A legkisebb gyermekem,Titi nemrég beszokott az óvodába, és rengeteg munkám van, műsorvezetés, fotózások.
