Ignácz Judit egy Tolna megyei falucskából indult, s lett mára a magyarországi cigány értelmiség egy meghatározó alakja, aki amellett, hogy társadalmi ügyekben szólal fel, Európa több országában látják szívesen különféle konferenciákon, ír előad, hallgat, formál. Minden sejtjével arra törekszik, hogy kisimítsa a társadalmunk gyűrődéseit.
– Honnan jött a motiváció, hogy szociális téren bontsd ki a szárnyaidat és felemeld a hangod fontos társadalmi ügyekben?
– Ez egy tök jó kérdés. A baráti társaságomban sokszor felmerül, hogy mi volt előbb, a motiváció vagy a külső nyomás. Én roma nemzetiségi gimibe jártam Pécsre, a Gandhi, ahol a diákok 98%-a roma származású volt. A normál tantárgyak mellett szerepelt a tanrendben a cigány kultúra, a nyelvek. 12 évesen belecsöppentem ebbe a világba, ahol a roma identitás kiemelt fontosságú szerepet játszott. Nyilván, ha ilyen közegben nősz fel, hatással lesz rád és te is ebben tervezed a jövőd. Persze, ne beszéljünk rólam úgy, mint a fehér hollóról. Csepp vagyok a tengerben, rajtam kívül nagyon sok roma aktivista, kutató, szakember dolgozik elhivatottan és teszi a dolgát.
– Szóval akkor te konkrétan ilyen kis burokban nőttél fel, elzárva a világ ártó hangjaitól?
– Nem éppen. Nyilván a gimi alatt az iskolában nem tapasztaltam atrocitásokat. Ezek a suli falain kívül viszont végig elkísértek az életem során. De nem volt egy nagyon szélsőséges, megalázásokkal tarkított, traumákkal teli gyerekkorom. Jó tanuló voltam, inkább a versenyszellem miatt kaptam néha egy-egy cigányozást az osztály vagy az iskola más éltanulóitól. Többnyire úgy találkoztam ezzel, hogy más romákról beszéltek degradálóan. Éreztem, hogy ez nem okés, már akkor is bennem volt a tettvágy, hogy tegyek ez ellen valamit, csak akkor még nem tudtam, hogyan reagáljak vagy mit tehetnék.
– De mégis a francia szakot választottad a felsőoktatásban.
– A gimiben volt lehetőségem nyelvet tanulni, a beás- és lovári cigány mellett megtanultam angolul és franciául is. Való igaz, ezutóbbi annyira megtetszett, hogy a PTE francia szakán folytattam a tanulmányaimat. A főszakom volt a francia, mellé minorszakként választottam a romológiát. Imádtam a kutatásokat, a szociológiai tanulmányok írását, ez is egy lépéssel közelebb hozott ahhoz, aki ma vagyok. Aztán 2012-ben kimentem Franciaországba egy évre. Ott akkor kinyílt a világ előttem. valami bennem- és a világomban is. Onnantól kezdve utazgatás az életem. Mindenféle szemináriumokra jártam szerte Európában. Amerikában is gyakornokoskodtam egy rövid ideig. Láttam, hogy a kisebbségek inklúziója játékosan folyik ott és Európa nyugati régióiban. Én is ezt akartam csinálni, itthon, a hazámban.
– Mikor kezdtél el tenni? Mikor jött ez az a pont, amikor úgy érezted, hogy vissza kell adnod a közösségednek?
– Amikor úgy éreztem, hogy van elég tudásom, akaratom és hatásom tenni ezek ellen, akkor elkezdtem felemelni a hangom. Aztán mikor feljöttem Budapestre, az adott egy baromi nagy löketet. Előtte is aktívan vettem részt kutatásokban, különböző projektekben, de nem aktivista szinten voltam jelen. Sokszor megkapjuk, hogy adj vissza a közösségednek, mert ez a kötelességed. Aztán ez beépül. Szerintem már az is elegendő tud lenni, ha roma emberként sikeresek és aktív tagja leszünk a társadalomnak és közben nem felejtjük el az identitásunkat. Én ezt azért csinálom, mert szeretem csinálni. Nem vagyok senkinek a képviselője, én csak felerősítem a problémákat, amiket romaként megélünk, a szócsöve vagyok ennek. Nem akarok én bábáskodni mások felett. Nem tudok egymagam képviselni kb. egymillió embert.
– Jelenleg mivel foglalkozol?
– Van egy egész jó számokat produkáló videóbeszélgetésünk, podcastunk, az Ame Panzh, ami magyarra fordítva annyit tesz, hogy mi öten. Ott kibeszéljük a társadalmi problémákat roma szempontból és behozunk olyan új nézőpontokat, amik itthon még sajnos alig ismertek. A TV Baxtale honlapján jelennek meg rendszeresen blogbejegyzéseim is, illetve lehetőségem nyílt a Joy magazinnal együttműködni, most épp a második cikkemen dolgozom, az első a kolorizmussal foglalkozott, „A barna ötven árnyalata” címmel jelent meg a lapban. Magyarországon gyerekcipőben járnak a társadalmat érintő témák, mintha nem lenne szabad beszélni arról, hogy egy nő lényegesen kevesebb pénzért dolgozik, vagy, hogy egy roma fiatalnak milyenek az esélyei a munkaerőpiacon. Na és akkor még nem beszéltünk a kettő keresztmetszetéről: a fiatal roma nők helyzetéről. Írtam a Mérce.hu-ra is pár cikket és nem formális oktatásban telnek a hétköznapjaim. Workshopokat- és előadásokat tartok, emellett egy programot koordinálok. Igyekszem változatossá tenni a munkával töltött időmet. Bármelyik projektemhez nyúlok, szívesen teszek bele időt, energiát és fáradságot, nem nyűg.
– Mindemellett jut időd modellkedni is.
Nem vagyok én modell! Felkért a Romani Design, hogy a nőnapi kezdeményezésükön vegyek részt, ott készültek rólam is képek a ruháikban, amikkel promotálják a márkát. Ez egy kiváltképp kedves felkérés volt számomra, hiszen amellett, hogy szupportálhattam egy hazai, ráadásul egy roma brandet, még üzenetet is hagyhattam a kampánynak köszönhetően.
– Amellett, hogy a cigányság helyzetével foglalatoskodsz, van egy másik kereszted: a női egyenjogúság. Nem nehéz egyszerre két keresztet cipelni?
– Nem tekintek keresztként rájuk, mindkettő szorosan kötődik hozzám és egyiket sem hagyhatom szó nélkül. Miért van az, hogy a munkaerő piacon egy nő értéktelenebb, mint egy férfi? Rengeteg olyan helyzet van, amikor csak azért nem vesznek fel egy nőt dolgozni, mert félnek tőle, hogy elmegy majd szülni. Ezek ellen igenis fel kell lépni, szót kell emelni! Oda kell tolni az emberek orra alá, hogy „hello, ez is egy létező probléma”. Nem lehetünk a konyhában, ahogy azt a műmacsó társadalom elvárja! Egy roma nőt pedig többszörösen érint mindez. Nem csak a rasszizmus, de a szexizmus is. Úgy érzem, muszáj valakinek felszólalnia ezekben a dolgokban. Ezek mellett nem lehet elmenni. Hogyan? Ne már!
– Ezt nem lehet kizárólagosan csinálni. Ebben nagyon könnyű kiégni.
Nagyon keveset teszek ez ellen, sajnos. A FOMO (fearing of missing out / félelem, hogy kimaradunk valamiből – szerk.) az életem része. Ha vidéken vagyok a szüleimnél, igyekszem félretenni a telefonom, kerülni a híreket, a munkát és minden online dolgot, de itt Budapesten ez nagyon nehéz. Annyi impulzus ér, hogy akarva-akaratlanul felveszed a fonalat. Ez vidéken teljesen lecsendesedik, ott minden lassúfolyású, nyugodt.
– A kis iregszemcsei Juditka mit gondolna arról, ahol most tartasz?
Hát biztosan meglepődne pár dolgon. Annak idején a kertünkből néztem a repülőket és azon gondolkodtam, hogy milyen menő lehet egy repülőn ülni, manapság pedig szinte havi rendszerességgel repülök valahová. Vagy amikor általános iskolában a Mormotás fiút vettük énekórán, ami ugye franciául van. Otthon duzzogtam anyukámnak, hogy nem akarom megtanulni, mikor fogom hasznát venni a francia nyelvnek. Bár ő kertész, vagy jogász akart lenni, nem tudom mit szólna ehhez.
