A hajdan a Kommunista kiáltvány atyjáról elnevezett német város az idén Európa kulturális fővárosa. De ha végigsétálunk a belváros széles sugárútjain, furcsa csend fogad. Mintha valaki lekapcsolta volna az élet hangerejét. A terek üresek, a kávézókban alig pár ember lézeng, az utcákon csak a villamos suhan, de az is szinte hangtalanul. A város mintha a múlt árnyékában élne – egy árnyékban, amelynek bronzba öntött arca van.
A központban, a korábbi keletnémet állampárt hajdani székháza előtt magasodik Marx Károly hatalmas feje: hét és fél méter bronz, 40 tonna történelem.
A szobor mögött hatalmas fémbetűk hirdetik négy nyelven – németül, angolul, franciául és oroszul – a híres mondatot: „Világ proletárjai, egyesüljetek!” A szél időnként belekap a tér sarkán lógó zászlókba, de a levegő mozdulatlan, akár egy múzeumban.
Mi, magyarok, akiknek Marx neve saját múltbéli diktatúránkból ismerős, megdöbbenve állunk. Az ember, aki gondolataival ideológiai alapot adott a kommunista rendszereknek, amelyek Kelet-Európában évtizedekre megbénították a szabadságot – itt még mindig szentként tisztelt alak.
„Igen, mi büszkék vagyunk rá” – erősíti meg Helga Schneider, aki a szobor közelében lévő souvenir shopban árul Marx arcával díszített emléktárgyakat. „Más városoknak katedrálisa van, nekünk a Fej. Nem politikai dolog ez, hanem történelem” – teszi hozzá.
A helyiek tényleg csak így hívják: „Nischl”, azaz „Fej”. A turisták fotózkodnak előtte, de a szobor néma nyugalommal néz át fölöttük, mintha még mindig uralná nemcsak a várost, de az ideológiákat is. Pedig a hely neve már rég nem Karl-Marx-Stadt. Az NDK összeomlása után a lakók népszavazáson döntöttek arról, hogy visszakereszteljék Chemnitzre. Most mégis úgy tűnik, mintha ennek senki sem örülne.
„Én visszahoznám a régi nevet” – mondja Matthias Schmitt taxisofőr. „Nem volt az szégyen, csak emlék. Marx ide tartozik, a fej meg az identitásunk része.”
A kulturális fővárosi programokban Marx ismét reflektorfénybe került, szó szerint is. A szobor köré esténként fényinstallációkat vetítenek, DJ-k játszanak, és a városvezetés szerint „új jelentést kap az örökség”. De a helyi sörözőben másképp látják.
„Minden este szabadtéri buli, miközben a környéken már a harmadik bolt zár be” – morog Tomas Berger, aki nem hagyja magát elvakítani a fényfestésektől. „Kultúra van, emberek nincsenek. Nézzen csak körül: mintha ciánoztak volna.”
És tényleg – Chemnitz mintha Csipkerózsika-álmát aludná. A házak rendben, a járdák tiszták, de hiányzik az a zsibongás, amit egy európai kulturális fővárostól várnánk. Nekünk is, ha beszélgetni akarunk, be kell térnünk boltokba vagy étkezdékbe – mert az utcán nincs kit kérdezni. Azt firtatjuk, kinek mit jelent az egykori névadó: pozitív vagy negatív érzéseket kelt-e. Illetve, hogy miért hagyták meg a diktatúrát jelképező szobrot a város közepén.
„Sokan jönnek ide kimondottan Marx miatt” – indokolja Sabine Vogt, aki épp a hétvégi bevásárlást intézi. Ő úgy gondolja, hogy ez a név még mindig jó reklám.
A fiatalabbak már nem ideológiát látnak benne, inkább egy jópofa jelképet. A már jóval a német újraegyesítés után született Lukas Meier azt meséli, hogy Itt találkozott először a barátnőjével. „Ha Marx nem lenne, lehet, hogy nem is lenne randihelyünk” – teszi hozzá tréfásan az egyetemista fiú.
És miközben a nap lebukik a panelházak mögött, a szobor árnyéka újra beteríti a főteret. „Sokan mondják, hogy az NDK-ból maradt itt” – von vállat Andreas Keller, akin láthatóan nyomot hagytak a keletnémet hétköznapok. „De hát mi is maradtunk. Marx itt volt, mielőtt Európa odafigyelt ránk, és itt lesz akkor is, ha elfelejtenek.”
A mai városvezetés „C the Unseen” (Lásd a láthatatlant) mottóval kívánja újraértelmezni nemcsak a sötét eszmékkel terhelt közelmúltat, hanem a szimbolikus örökséget is. Mert a „Marx-szimpátia” a hivatalos megközelítésben korántsem ilyen egységes: a szocialista érára, az egypártrendszerre és a kíméletlen állambiztonsági gépezetre emlékeztet, amit nem mindenki szeret felidézni. A város próbálja összefogni ezt a kettősséget: kulturális programokkal, amelyek bevonják mindazokat, akik nosztalgiával néznek hátra, és azokat is, akik kritikával.
Marx jelenléte tehát valós, fizikai, de ugyanakkor metaforikus is. Ahogy a város új ruhát ölt – újjáépíti tereit, modern épületeket, művészeti tereket avat –, Marx szobra nem válik múzeumi relikviává, hanem élő vitatéma marad.
