Legboldogabb: Amikor hat éves voltam, egy olyan lovat kértem, aminek csak feje volt, abból lógott ki egy rúd, egy seprűnyél, és azzal lehetett nyargalászni. Láttam már egy-két barátomnál, és ezt kértem a Jézuskától. Nagyon-nagyon szerettem volna. Ez volt az álmom. Anyukámék mondták, hogy várjak nyugodtan karácsonyig.
Eljött a szenteste. Olyankor nem lehetett bemenni abba a szobába ahol a feldíszített fa állt, csak azután, hogy elénekeltük a Mennyből az angyalt. Ott volt a sok ajándék a fa alatta, mindenki kibontotta a magáét. Én is így tettem, de látták a szüleim, hogy nem vagyok nagyon boldog.
Kérdezték, hogy mi a baj?
Mondtam, hogy nagyon szép minden, de nem kaptam meg a lovamat. A szüleim akkor kapcsoltak, hogy azt elfelejtették a fa alá tenni, de ügyesen megoldották. Elkezdtek az egyik szekrényben kutatkodni, és csodák csodája ott volt. A Jézuska megtréfált mindenkit, oda rejtette el a várva várt ajándékomat – mondták. Mondanom sem kell, hogy boldog voltam, és onnan kezdve minden nap azzal rohangáltam a fel-le a lakásban. Lehet, ha nem így történik, talán szomorú lettem volna, de Jézuska nem feledkezett meg rólam.
Boldogtalan: –
Szerencsésnek mondhatom magam, mert igazán szomorú karácsonyom a mai napig nem volt. A szüleim mindegyiket boldoggá tették. Karácsonykor mindig nagyon sokan voltak nálunk nagypapával, nagymamával, és minden étel, amit szerettünk, az ott volt az asztalon. És ez most is így van. Együtt vagyunk édesapámmal, édesanyámmal, a testvéremmel, a fiammal, a párommal. Ettől boldog most is minden karácsonyom.
