Keményen megtaposta az élet Szabó-V. Dórát, a 38 éves, négygyermekes édesanyát, aki közel húsz éven keresztül élt brutális kényszerei fogságában. A megpróbáltatások ellenére küzdött, talpra állt, meggyógyult, napjainkban pedig sorstársainak segít.
„A betegség 15 éves koromban, egyik pillanatról a másikra, villámcsapásként robbant be életembe” – kezdi Dóra, majd hozzáteszi: „Álltam a szobámban, néztem a küszöböt és irtózatos szorongás fogott el. Azt éreztem, nem tudok átlépni rajta, és örökké itt maradok.”
Dóra folyamatos megfelelési kényszerrel küzdött, és azt érezte, soha nem lesz elég jó – ez volt a kiváltó ok, amiért kialakult nála az OCD. Elmondása szerint a betegség által egy ördögi körbe került. Kénytelen volt olyasmire gondolni, amire valójában nem akart, és amitől rettegett, a feszültség oldására pedig különböző rituálékat kellett elvégeznie – de egy idő után hiába, ezek sem segítettek. A tünetek pedig egyre fokozódtak.
„Iszonyú kínokat éltem meg. Hajnalban keltem, hogy elvégezzem a szokásos rituáléimat. Az, hogy kilépjek a házból, gyakran órákba telt, mert ha nem jól léptem át a küszöböt vagy bal lábbal léptem egy repedésre, újra kellett kezdenem a folyamatot, akár húsz-harmincszor is: oda-vissza, oda-vissza. Voltak bizonyos szavak, amik bekapcsolták rajtam a kényszer-gombot. Ilyen volt például a rák, amit, ha megláttam leírva egy könyvben vagy újságban, elöntött a pánik, és több tucatszor vissza kellett lapoznom.”
Bár családjának és legközelebbi barátainak sem beszélt nehézségeiről, tudta, hogy érzik, valami nincs rendben vele. Első férjétől úgy vált el, hogy a férfi az utolsó pillanatig nem tudott kényszerbetegségéről – mert különböző trükköket vezetett be annak érdekében, hogy titkolni tudja az egyre sűrűsödő és kínzó jeleket.
„20 éves lehettem, amikor egy nagyon közeli családtagom a furcsa viselkedésem miatt meggyanúsított azzal, hogy kábítószerezem. Ezzel még lejjebb taszított, szinte megsemmisültem a szégyentől.”
Dóra koreográfiákat fejlesztett ki önmaga megnyugtatására. Ilyen volt egy általa kitalált mantra: „Hagyjatok a rossz gondolatokkal, ne gondoltassatok velem ilyeneket, senkinek nem akarok semmi rosszat. Minden rendben van és rendben is lesz.” Számtalanszor megfogadta, hogy leáll, de a kényszer mindig erősebb volt és felülkerekedett rajta. Elmondása szerint, amikor végzett egy-egy ilyen rituáléval, rövid időre megkönnyebbült, de elméje már gyártotta a következőt.
„Csak ültem a kanapén és az agyam önálló életre kelt. Egy percnyi nyugtom, szabadidőm sem volt, ez pedig mentálisan és fizikálisan is iszonyúan lefárasztott. A második terhességem alatt taszított az élet a legmélyebbre. Teljesen beszűkült az életterem és eljött egy pont, amikor úgy éreztem, teljesen megőrültem. Borzasztóan lefogytam és a kádból rituálésan ki-be lépkedve azt kívántam, bármi áron is, de legyen vége, nem tudok így élni tovább.”
Sokáig azt sem tudta, mivel áll szemben, mert az, hogy kényszerbetegségben szenved, csak gyermekei születése után lett világos számára. Mivel el akarta kerülni, hogy a gyermekei rákérdezzenek, mit is csinál, esetleg utánozzák, elhatározta, hogy szakemberhez fordul.
„Borzasztó volt, amikor a gyerekem a fürdőszoba előtt várt. Szüksége lett volna rám, de én képtelen voltam kimenni hozzá, mert a rituálék nélkül nem bírtam elhagyni a mosdót.”
Dóra végül felkeresett egy pszichológust, akinek segítségével kényszermentes órákat vezetett be életébe. A szakember segítségével gyerekkori traumái mélyére ásott, ezzel párhuzamosan pedig írni kezdett, ebben találta meg a menedéket. Kényszereken innen és túl című könyve idén, 2025-ben jelent meg, melyben Dóra őszintén tárja az olvasó elé betegsége legnehezebb óráit, a terápiás munkát és a gyógyuláshoz vezető utat. Mások segítését is remélve.
„A terápia elkezdése után nagyjából három évbe telt, mire a mérhetetlen szorongás megszűnt. Az írás és a gyerekeim adtak erőt; úgy éreztem, miattuk muszáj talpra állnom. Időközben elvégeztem egy coach-tanfolyamot, és havonta egyszer a Bethesda kórházban kényszerbeteg gyerekeknek segítek. A sorstársaimnak azt üzenem, hogy soha ne adják fel, és ne felejtsék, hogy mindig ott a fény az alagút végén.” – mondta Dóra.
