Vannak dallamok, amelyeket nem a rádióból, nem a színházból és nem a koncerttermekből hozunk magunkkal, hanem a hétköznapok szövetébe szőve kísérnek bennünket. Székely Tamás műve ilyen volt. A pályaudvarokon és vasútállomásokon felcsendülő jellegzetes hangsort mindenki hallotta, aki valaha vonatra szállt Magyarországon. Most, hogy életének 100. évében örökre elment, az egész ország egy pillanatra megáll, hogy fülében újra megszólaljon a „Tilinkó” dallama.
1972-ben született meg a D-A-H-A-Fisz-G-Fisz hangsort követő szignál, amely először 1973 őszén töltötte be a Keleti pályaudvar utascsarnokát. Székely Tamás mérnöki tudása és művészi érzéke egyszerre öltött testet benne:
„Nem csupán egy szignált tervezett, hanem egy teljesen elektronikus, mozgó elemek nélküli műszaki berendezést is hozzá”
– emlékeztet a MÁV-csoport nekrológja.
Az utasok hamar el is keresztelték „Tilinkónak”, és ettől kezdve a dallam már nemcsak a vonatindulásokat jelezte, hanem egy egész korszak hangulatát őrizte meg.
Székely Tamás a MÁV Távközlési és Biztosítóberendezési Központi Főnökség Rádió- és Készülékfejlesztési Csoport vezetőjeként nem volt zeneszerző a szó hagyományos értelmében, mégis egyetlen műve elég volt ahhoz, hogy neve örökre összeforrjon a magyar közlekedés történetével. A szignál nem csupán információt hordozott, hanem érzelmet: a várakozás izgalmát, az utazás kezdetének ígéretét. Egy rövid dallam, amelyet generációk kötnek ahhoz az élményhez, amikor a városból útra kelünk, és a sínek messzire visznek bennünket.
Székely Tamás már nincs közöttünk, de a hang, amelyet ajándékul hagyott, tovább él. A MÁV ma is játssza utasainak, és minden megszólalásával újra és újra felidézi az alkotó emlékét. A Tilinkó nemcsak egy szignál – hanem búcsúzás és találkozás, múlt és jelen, Székely Tamás öröksége, amely örökké velünk marad.
