A szappanoperák többgenerációs közönséget vonzanak, sok rajongó gyermekként nézi valamelyik szülővel együtt. A szappanoperáknak hagyománya van, amelyek a többi rajongóval való közösségi érzést alakítják ki.
Egykoron számos sorozatos műsort sugároztak napközben. A legkorábbiakat az 1930-as években tisztítószereket gyártó cégek szponzorálták – innen ered a „szappanopera” elnevezés. A szappanoperákat kritizálták az irreális és túlzó cselekményszálak miatt, amelyek torzíthatják a valóság érzékelését, valamint a valós kulturális problémák szenzációhajhászása és a negatív sztereotípiák megerősítése miatt. Ennek ellenére mégis óriási a rajongótáboruk.
Mi a siker titka?
Az a tény, hogy a szappanoperák általában hosszú ideig futnak, a vonzerő részét képezi. A műsorok többgenerációs közönséget vonzanak, sok néző először valamelyik szülőjével együtt nézi őket. A hosszú történet hozzájárul a szereplőkhöz való érzelmi kötődésünkhöz.
Vonzódunk az ismerős arcokhoz, és kielégítően érezzük az összetartozás érzését, ha olyan emberekkel vagyunk együtt, akiket már régóta ismerünk – még akkor is, ha kitaláltak. Mivel az agyunk úgy van beállítva, hogy ismerős arcokhoz kötődjön, a rajongók erősen kötődnek a szappanoperák szereplőihez, akiket a hét öt napján látnak. Az agyunkban lévő tükörneuronok nem tesznek különbséget a nappalinkban lévő és a képernyőn látható emberek között, amikor a másokhoz való kötődés érzéséről van szó.
Éveken át ugyanazt a szereplőgárdát nézni érzelmi horgonyt jelent, különösen a bizonytalanság és a változások idején.
A szappanoperák hosszú élettartama azt is jelenti, hogy a nézők széleskörű ismeretekkel rendelkeznek a szereplők történetéről és fejlődéséről, és élvezetes, ha ezekből az emlékekből meríthetnek. Van egyfajta „bennfentes” érzés is, mert egy új nézőnek kizárt, hogy két-három vagy akár több évtizedes történelmet fel tudjon dolgozni, így azok, akik már akkor „ott voltak”, magukénak érzik a szereplőket. Idővel mind a nézők, mind pedig a fiktív családok, történetének többgenerációs jellege hozzájárul ahhoz, hogy a néző és a történetek között kapcsolat alakuljon ki.
A műfaj híres arról is, hogy állandóan felrázza a romantikus párosításokat, így biztosítva, hogy a nézőkből heves érzelmeket, akár dühöt váltson ki.
Játék a játékban
A szappanoperákat azért is szeretik, mert emlékeztetnek arra, hogy valaki más élete mindig még nagyobb kihívást jelent, mint a legtöbb nézőé.
A drámák szándékosan túlzóak. A mindennapi kihívások állandóak – ha egy szereplő nem a halálán van, a párja valószínűleg éppen mással ugrik ágyba, vagy az újszülött gyermekét készülnek elrabolni. Ehhez képest a nézők úgy érezhetik, hogy a saját életük kihívásai mégsem leküzdhetetlenek.
Van egy „szórakoztató” elem is, amely növeli a nézők örömét.
A toposzok (irodalmi kifejezés, gyakran visszatérő motívum – A Szerk.) olyan gyakran és olyan nyíltan ismétlődnek, hogy a nézők játszhatják azt a „játékot”, hogy az ismerős jelekből előre tudják, melyik motívum következik. A mindentudás érzése – tudni, hogy mi következik, mielőtt a fiktív szereplők tudnák – növeli az elégedettség érzését. A szappanopera-rajongók az általuk ismert sémák szemüvegén keresztül nézik a sorozatot, és mindig résen vannak, ha a történet valamilyen módon megszegi az elvárt normákat. Ezek a fordulatos cselekmények fenntartják a nézők érdeklődését és szórakoztatását, de a toposzok ismertsége – a lassan felgyulladó hűtlenségtől a rég elveszett szerető életre keltésén át a zabigyerekig, akiről valaki nem is tudta, hogy van – része a sorozatnézés örömének.
A való élet reprezentációja
A szappanoperák vonzereje azonban nem csak a dráma miatt erős. Sok évtizede ezek a sorozatok igyekeznek a valós életből vett témákat is beépíteni. A függőség, a meddőség, a mentális egészség, a bántalmazás, a veszteség és a traumák utóhatásai mind különböző mértékben realisztikusan ábrázolódtak.
via
