Oszter Sándor bár lassan fél éve vesztette életét szívinfarktusban, lélekben most is ott van szerelmével. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színművészt özvegye a mai napig mélyen gyászolja. Nem telik el nap, hogy ne ő legyen első és utolsó gondolata.
Failoni Donatella még mindig képtelen túllépni a történteken.
„Háromszor volt egy évben nálunk nagyon nagy buli sok-sok vendéggel: szilveszterkor, Sándor-napkor és amikor közösen megünnepeltük a születésnapunkat. Soha többet nem lesz ilyen. Képtelen vagyok feldolgozni, hogy a férjem nincs többé. 'Jaj, de fáj, jaj, de fáj, jaj, de fáj…' Ezek voltak az utolsó mondatai… amíg élek nem felejtem el. Öt perc alatt halt meg – kezdte a Story magazinnak a gyászoló özvegy, aki a családjában próbál vigaszra találni a nehéz időkben. – Borzalmasan hiányzik. Megvagyok, elvagyok, csinálom a dolgom, igyekszem összeszedni magam. Egy percig nem tétlenkedem, mindennap főzök, éppen úgy, mintha itt lenne Sándor. A hétvégék kicsit könnyebbek, jönnek a gyerekek Diósdjenőre, a lányom, a párja, az unokám. Így, egymásba kapaszkodva próbáljuk meg túlélni a túlélhetetlent.”
Ötven évig éltek örömteli házasságban. A sok baráti, rokoni támogatásnak köszönhetően sem fakul a színművész emléke, ugyanis Donatella ma is választ remél. Boldogulása érdekében elhunyt férjétől kért segítséget, és a színművésztől álmában választ is kapott.
„Sokáig nem álmodtam vele, sőt, még sírni sem tudtam. Mostanában azonban egyre többször megjelenik álmomban, és ez nagyon jó érzés, mert ilyenkor újból velem van. Beszélek hozzá, mondtam neki, 'Sándor, segíts nekem!' Utána bementem a szobába, valahogy egy kismadár berepült a nappaliba, rászállt az ő faragott székére, onnan aztán beszállt Sándor szobájába, az ágyára. Így üzent nekem a férjem, hogy velem van, aztán hallottam a hangját, ahogy mondja: 'Nem vagy egyedül, ne félj!' Majd' ötven év nagyon hosszú idő jóban-rosszban… ez egy teljes élet volt” – zárta gondolatait a zongoraművész.
