Józan László: „A naptáram szerint élek”

Elek Nikoletta 2017.06.04. Profil

Józan László: „A naptáram szerint élek”

Fotó:Puskás Judit

Józan László azon kevesek közé tartozik, aki a tévében és a színpadon is sikert sikerre halmoz. A fiatal tehetség a kárpátaljai Mezőváriból érkezve azonnal felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, azóta pedig a Vígszínház társulatának az állandó tagjává avanzsált. A remek szerepek mellett a színész immár 3 éve a tévében is bizonyítja a rátermettségét, ahol a Barátok közt Tóbiásaként láthatjuk viszont.

php

- Már gyermekkorodban kikristályosodott, hogy színész szeretnél lenni?

- Volt mindenféle tervem, mint például az orvos, vagy tanár, anyukámék viszont azt szerették volna, ha ügyvéd leszek. Aztán a magyartanárnőm Bíró Irma terelt ebbe az irányba, így rengeteg szavaló-, mesemondó-, és énekversenyen jártam.  Majd körülbelül 13 éves lehettem, amikor egy mesemondó versenyen találkoztam Vidnyánszky Évi nénivel, aki az Illyés Gyula Nemzeti Színház gyerekstúdiójának volt a vezetője. Felajánlotta, hogy legyek ennek a stúdiónak a tagja, amit én örömmel elfogadtam. Hát innen kezdődött minden…

- Ért olyan hatás, aminek a következtében meggondoltad magad?

- Nem. Furán hangzik, de minden úgy alakult, ahogy elterveztem. 17 voltam, amikor érettségiztem, úgy gondoltam, hogy még fiatal vagyok a Színművészetire való felvételihez, úgyhogy egy évig az itthoni színháznál mindenes voltam, közben pedig játszottam szerepeket. Ez idő alatt pedig Vidnyánszky Évike néni segítségével felkészültem a felvételire.  Ahogy betöltöttem a 18-at, rögtön fel is vettek az egyetemre, amit akkor még nem fogtam fel, hogy mekkora dolog. Azt gondoltam, hogyha felkészültem rá, miért ne vennének fel? Csak később esett le, hogy ez tényleg ritka, rögtön felvételt nyertem. Nagyon jó osztályba kerültem - Marton László, aki a Vígszínház igazgatója volt, Hegedűs D. Géza, aki a társulat színésze, valamint Forgács Péter, aki az akkori Vígszínház főrendezője volt - kezei alatt nevelkedtem. Negyedik évben pedig a Vígszínházba mentem gyakorlatra, ahol a gyakorlati idő teljesítése után le is szerződtettek. Azóta a társulat tagja vagyok, emellett pedig az Átrium Film-Színházban játsszuk az Őrült Nőket, amit Alföldi Robi rendezett, a Pince színházban pedig magát Tartuffe-ot, valamint 3 éve napi rendszerességgel a Vígszínház mellett a Barátok közt az otthonom.

- Szerettél volna anno a Barátok közt családjának a tagja lenni?

- Mindig nagy álmom volt, hogy egyszer majd játszhassak benne. Így nagyon fura érzés volt azok között a díszletek között, és azok között a színészkollégák között állni, akikkel én a képernyőn keresztül felnőttem. Amiket elterveztem az eddigi életem során az elmúlt harminc évben az úgy alakult, azt gondolom, hogy szerencsés embernek gondolhatom magam.

- Hogy érzed, könnyen ment a beilleszkedés?

- Azt gondolom, hogy igen. Rögtön partnerként kezeltek. Mivel jól tudok rögzíteni, megtanulom a szöveget, tudom a dolgomat, így ők is azt mondják, hogy könnyű dolguk van velem.

- Te ugye sokat forgattál Kiss Ramónával a Barátok közt-ben. Mit gondolsz arról, hogy kilépett a sorozatból?

- Én Ramit már évekkel ezelőtt ismertem, mielőtt még bekerültem volna a sorozatba. Nagyon örültem, hogy ő lett a partnerem, mert köztünk baráti volt a viszony. Hogy ő 16 év után így döntött, az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Ezzel elveszítettem egy nagyon jó kollégát, de barátként ugyanúgy kapcsolatban állunk. 16 év nagyon sok idő, így én örültem annak, hogy volt bátorsága és energiája váltani.

- Milyen előnyökkel jár az ország legsikeresebb sorozatában játszani?

- Ismertebb lett az arcom, és a nevem. Lett egy rajongótáborom, ami a Barátok közt mellett a természetesen a színházi szerepeimnek is köszönhető.

- A tévében vagy a színpadon érzed a nagyobb kihívást?

- Mindkettő iszonyatosan nehéz. Főleg a kettőt együtt végezni. A hétköznapok nagy része úgy néz ki, hogy én 6 vagy fél 7 körül kelek, fél 8-kor már a stúdióban vagyok, ahol körülbelül 9 óráig forgatok. Visszajövök a Vígszínházba, ott 10 -14 között folyik a próba, majd visszamegyek a stúdióba forgatni. Este pedig vagy visszajövök előadásra a színházba, vagy forgatok, vagy próbálok. Jó szerepeket kaptam, például novemberben mutattuk be a Pál utcai fiúkat, egy héttel ezelőtt pedig a Távoli dal címen futó monodrámámat a házi színpadon, amit Szabó István Oscar-díjas filmrendező rendezetett. Emellett helyt tudok állni a sorozatban is, ahol folyamatosan új helyzetek, és új szövegek vannak. Szóval nagyon összetett mindkettő, de én rendkívül élvezem őket, mert szeretem a pörgést.  Sajnos a sok munka miatt kevés idő marad a szüleimre és a testvéremre, évente egy-két alkalommal tudok hazajutni néhány napra, de olyankor mindig intenzívebben vagyunk együtt. De nyilván a kitűzött célokért meg kell hozni az áldozatokat, mert az élet nem adja ingyen.

- Gondolom, a felsoroltak mellett a magánéletedre sem jut idő…

- Nem szoktam erről beszélni, de valóban nem jut idő. Például nagyon ritkán megyek el szórakozni, mert a naptáram szerint élek. Nem én osztom be az időmet, hanem a gyártás, valamint a színházban a titkárság… Valamint ugye a próbákon kívül, meg kell tanulni a szöveget, valamint én esténként készülök a másnapi forgatásokra, ami szintén időt vesz el, így viszont sok mindent kiszorul az életemből.

- Mi az eddigi legkedvesebb élményed a színészettel kapcsolatban?

- Az, hogy olyan csodás kollégákkal állhatok egy színpadon, és olyan kollégákkal dolgozhatok, akik a magyar színházi szakma, és a világ filmes szakmájában előkelő helyet foglalnak el. Értem ez alatt Szabó István Oscar–díjas, filmrendezőt, valamint az, hogy én Eszenyi Enikővel, Reviczky

Gáborral, Hegedűs D. Gézával, Halász Judittal, Tahi Tóth Lászlóval, Venczel Verával, Papp Verával – ami most csak egy töredéke, akikkel dolgoztam - állhatok egy színpadon, az hatalmas élmény.

 

További cikkek

php
b3
demeter