Marcellina úgy döntött, feldobja az Instagramot egy kis önironikus geggel. A recept egyszerűnek tűnt: sejtelmes felütés, titokzatos virág, nagy leleplezés. A végeredmény azonban inkább egy másodpercekig tartó, feszengős csend lett, amit még a képernyő túloldalán is érezni lehetett.
A videóban komótosan sétál a bejárati ajtó felé, közben kissé erőltetett mosollyal a kamerába néz, mintha egy romantikus vígjáték főpróbáján lenne. Az ajtó előtt egy csokor virág várja. A jelenet dramaturgiája itt már majdnem összeáll. Jön a kérdés: vajon kitől kaphatta?
A válasz pedig nem egy váratlan név, nem egy meglepő fordulat, hanem egy félmosollyal odavetett poén: „Hát… tőlem.”
És itt valahol megáll az idő. Nem a meghatottságtól. Inkább attól az érzéstől, amikor egy vicc nem talál célba, hanem visszapattan, mint egy gumilabda egy zárt szobában. Cikkünk készültekor egyébként még hozzászólás sem született a videóhoz… lehet nem véletlenül.
Az önszeretet és az önirónia ma kifejezetten trendi téma a közösségi médiában. Sok influenszer játszik rá arra, hogy „nem kell férfi, megoldom magamnak”, vagy hogy „én vagyok a saját legnagyobb rajongóm”. Csakhogy az ilyen tartalom működéséhez kell egy csipet spontaneitás vagy legalább egy finomabb előadásmód.
Itt inkább az érződött, hogy a csattanó már az első másodpercben ott toporog a sarokban, és türelmetlenül várja, mikor kerülhet sorra. A néző pedig végig sejti, mi jön, mégis reménykedik benne, hogy talán lesz egy csavar. Nem lett.
A közösségi médiában a cringe egy külön műfaj lett. Van, aki direkt rájátszik, van, aki véletlenül sodródik bele. Marcellina most inkább az utóbbi kategóriába csúszott át. A videó nem botrányos, nem sértő, egyszerűen csak kellemetlenül mesterkélt.
