Nyolcvannégy éves korában elhunyt Vígh László, a magyar tornasport csendes forradalmára, aki pályafutása során több országos bajnoki címet szerzett és tagja volt a nemzeti válogatottnak is. Bár ő maga nemzetközi díjakat nem szerzett, edzőként viszont a világ legjobbjává tette tanítványát, Magyar Zoltánt. Nem volt bajnok, mégis bajnokokat nevelt — vasfegyelemmel, kivételes szakmai látással és azzal a különös tehetséggel, amelyből ritkán lesz legenda, de amely nélkül nem születnek legendák.
A lólengést forradalmasító elemek – köztük a magyar vándor – az ő műhelyében születtek, és vele együtt váltak a magyar torna örök darabjaivá. Tanítványai szerint nem akart szerethető lenni, csak igazságos; nem vágyott népszerűségre, csak eredményre. Aki azonban hosszú évek után visszanézett rá, már nem a hajcsárt látta, hanem azt az embert, aki a legmélyebb pillanatokban is hitt bennük.
Életét a munkának szentelte, családja mellett a tornacsarnok volt az otthona. Egyenes, makacs, újító szellem volt, akinek kezei közül közel száz tornász került ki, és akinek tudását nemcsak érmek, hanem tanítványai hálája is igazolta. Utolsó éveit szerényen, visszavonultan élte, de az általa teremtett örökség ma is ott él minden magyar tornász mozdulatában.
