A családi és kulturális gyökerek mindig erősen hatnak az ízekre. Amikor egy ételt készítesz, mennyiben támaszkodsz a roma gasztronómiai hagyományokra, és mennyiben engeded, hogy a mai modern gasztro‑trendek inspiráljanak?
A roma gasztronómiai hagyományok mélyen bennem élnek, akkor is, ha nem mindig nevezem nevén őket. Ezek az ízek ösztönösen jönnek: a fűszerezés bátorsága, az egyszerű alapanyagok tisztelete, az, hogy az ételnek „lelke” van. Ugyanakkor nem vagyok múltba ragadt – figyelem a mai trendeket, technikákat, könnyítéseket. Számomra az igazi harmónia ott születik meg, ahol a gyökerek stabil alapot adnak, és erre lehet modern formában építkezni.
Ha visszamennél a gyerekkorodba, melyik ételhez fűződik a legerősebb emlék, és mit mond ez a mai gasztronómiai stílusodról? Hogyan alakította az ízekhez való viszonyodat a családi asztal hangulata?
A legerősebb emlékem a vasárnapi ebédekhez kötődik: a lassan főtt ételekhez, az illatokhoz, a várakozáshoz. Nálunk az asztalnál mindig történt valami – beszélgetés, nevetés, néha vita is tesómmal, de minden érzelem megjelent. Ez tanított meg arra, hogy az étel nemcsak táplálék, hanem közösségi élmény. A mai stílusomban is ezért fontos számomra az otthonosság és az őszinteség.
A televíziós főzőműsorok sokszor korlátok közé szorítják a szakács kreativitását. Van-e olyan recepted, amit csak a saját konyhádban mertél teljesen szabadon elkészíteni, és ami a legjobban tükrözi a Bea-stílust?
Igen, sok ilyen van. A televízióban idő, elvárás és forma van, otthon viszont szabadság. Az igazán „Bea-stílusú” ételek gyakran improvizációk: abból főzök, ami van, hallgatok az ösztöneimre. Ezek nem mindig látványosak, de őszinték, mély ízűek – és számomra ez a legfontosabb.
Ha egy étel leírná a személyiségedet, melyik lenne az, és miért pont az? Hogyan lehet egy ízben visszaadni a lelki állapotot, a szenvedélyt vagy a szeretetet?
Talán egy lassan készült, egyszerű, de gazdag ízű étel – mint egy jó pörkölt vagy egy házi sütemény. Kívül nem hivalkodó, de belül sokrétegű. Az ízekben benne van a figyelem, az idő, a gondoskodás. A szeretetet nem lehet fűszerként hozzáadni, az az elkészítés módjában jelenik meg.
Az ötödik „Bea konyhája” köteteddel olyan gasztronómiai utazásra hívod az olvasót, amely egyszerre tiszteli a hagyományt és mer új utakat is bejárni. Mi az, amit a legjobban szeretsz abban, amikor egy klasszikus receptet újragondolsz?
A legszebb része az, amikor megtalálom az egyensúlyt. Nem átírni akarom a hagyományt, hanem megszólítani a mai embert. Ha egy recept úgy újul meg, hogy közben felismerhető marad, akkor érzem azt, hogy jó úton járok.
Gyakran mondod, hogy az ételek szeretettel készülnek igazán ízletesre. Mit jelent számodra a gasztronómia, mint érzelmi kommunikáció – úgy értve, hogy az ízek hogyan mesélnek el történeteket vagy idéznek fel emlékeket?
Az étel mesél. Egy íz képes visszahozni gyerekkori emlékeket, embereket, érzéseket. Amikor főzök, mindig gondolok arra, kinek készül, milyen élethelyzetben van. Ez egy nagyon őszinte kommunikációs forma – szavak nélkül.
Az ételek mennyiben segítettek abban, hogy saját identitásodat és történeteidet megfogalmazd – akár a roma származás, akár a médiában végzett munkád tükrében?
Nagyon sokat. A főzésen keresztül tudtam megmutatni, honnan jövök, mit hozok magammal. A roma gyökereimet nem zászlóként hordozom, hanem ízekben, hozzáállásban. A médiában pedig ez segített abban, hogy hiteles maradjak.
Sokan azt mondják, hogy egy közös étkezés összehoz embereket. Neked melyik volt az a gasztronómiai élmény, ahol a közös asztalnál az ízeken túl a legnagyobb kapcsolat – vagy beszélgetés született?
Mindig azok az alkalmak maradnak meg bennem, amikor idegenek ültek le egymás mellé, és az étel után már barátokként beszélgettek. Ilyenkor érzem, hogy a főzésnek valódi ereje van. Viszont van egy kifejezetten emlékezetes ebéd meghívás, ami akkor történt, amikor még azt hittem, hogy a második évadomat és a Konyhafőnök zsűrijében tudom tölteni. Konkrétan minden előzmény nélkül beközölték, hogy hoppá téged csak egy évadra szerződtettünk, ámbár a szerződésed nem ennyire szólt! Visszajött a régi zsűritag, Ákos. Ott a helyszínen a sírás kerülgetett, nagyon rosszul esett! Akkor megfogadtam, hogy azért is megmutatom! És ez meg is történt, ez volt a kezdő löket nekem, ahhoz hogy borvacsorát indítsak! Valamint azóta megjelent 5 db szakácskönyvem, rengeteg helyen főztem már országszerte, és nem utolsósorban nagyon sok helyen zsűriztem is különböző ételeket.
A gasztrovilág folyamatosan változik, trendek és elvárások jönnek-mennek. Melyik volt számodra az eddigi legnagyobb kihívás, amikor úgy érezted, újra kell definiálnod, mit jelent igazán főzni egy mai közönség számára?
Az, hogy megmaradjak önazonosnak. Hogy ne trendeket kövessek, hanem értékeket. Ez ma talán a legnagyobb kihívás.
Hol találod a legnagyobb inspirációt – a családi emlékektől kezdve a nemzetközi konyhákig? Melyik nemzet gasztronómiája formálta leginkább azt, ahogy ma gondolkodsz az ételekről?
A családi emlékek az alap, de nagyon közel áll hozzám a török konyha – az egyszerűsége, az alapanyag-tisztelete. Ez sok mindenben formálta a gondolkodásomat. Szerencsére lehetőségem van sokat utazni, és hidd el, ha lehet Törökországot választom! Nemcsak a gasztronómia, hanem a kultúra miatt is!
A nagyobb lányod, Evelin a magyar külgazdasági és külügyminiszter kommunikációs stábjában dolgozik. Hogyan látod, milyen hatással van ez rád vagy a családra, amikor a gasztronómiáról beszélsz egy olyan világban, ahol a közélet és a konyha néha összefonódik?
Anyaként nagyon büszke vagyok rá. Ugyanakkor a családban a politika és a gasztronómia külön világ. Mi otthon ugyanúgy leülünk az asztalhoz, és anya-lányaként beszélgetünk. Egyébként mi is és a lányaim is nagyon szeretünk enni, ezen egy új munkahely nem tud változtatni! Ha tehetjük, gyakran eszünk együtt, történetesen ezért költöztünk fel Budapestre, hogy többet legyünk együtt, egy asztalnál, akár otthon, akár étteremben.
