Az egész országot megrázta Kálloy Molnár Péter váratlan halála. Bár hónapokon át küzdött súlyos betegséggel, a nyilvánosság csak a tragikus végkifejletkor értesült arról, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a családnak. A színész és szerettei csendben vívták meg ezt a fájdalmas harcot.
A Story magazinnak adott interjújában a művész felesége, Lestár Ágnes felidézte, hogy a nehézségek februárban kezdődtek, amikor Péter hasi fájdalmakra és rosszullétre panaszkodott. Az orvosok kezdetben gyomornyálkahártya-gyulladást diagnosztizáltak, ám a tünetek nem múltak el. Áprilisban a CT-vizsgálat már hasnyálmirigyrák májáttétet mutatott ki.
„Nem tudtam semmit a hasnyálmirigyrákról, és úgy általában a daganatos betegségekről sem. Legfeljebb azt, hogy a már súlyosabb esetek is jól kezelhetők, gyógyíthatók. Úgy gondoltam, ha 2018-ban egy szívinfarktuson sikeresen túljutott, akkor ezt végképp legyőzzük” – kezdte Ágnes.
Péter a diagnózis hallatán nem omlott össze. „Inkább egy elképesztő túlélési ösztön kapcsolt be nála. Lényegében végigzongorázta azt a skálát, amin ilyenkor minden érintett keresztülmegy. Az első, amikor az illető nem hiszi el, hogy mindez vele történik, és mindent elkövet annak érdekében, hogy bebizonyosodjon, ez csupán egy tévedés. A második stádiumban, amikor az embert arcul csapja a valóság, felháborodik, és ágál minden és mindenki ellen. Majd jön a beborulás, a mérhetetlen depresszió, végül a beteg elkezd harcolni. Erején felül. Emberfeletti módon. Ez egy pszichológiailag tökéletesen lekottázott út.”
A család mindvégig hitt a gyógyulásban. „Meggyőződésünk volt, hogy ez a betegség csupán egy fejezet lesz. Azt gondoltuk, hogy azért kell megjárnia a poklok poklát, hogy ha kigyógyult, akkor tudjunk készíteni egy filmet, amivel nagyon sok embernek tud majd segíteni, hitet és erőt adni.”
Bár a kemoterápia és a betegség látható nyomokat hagyott – Péter harminc kilót fogyott, haja kihullott –, a nyilvánosság számára mindezt a forgatás részeként kommunikálták. Csak a legközelebbi barátok tudtak a valóságról. Péter egészen november közepéig dolgozott, miközben nehezen tudott felmenni a lépcsőn, de kitartott, sétált és edzett.
„Amikor már a házunk lépcsőjén is alig bírt feljönni, a fejébe vette, hogy összeszedi magát. Fizikailag is. Először csak elsétált az utca végéig, aztán még tovább, a végén pedig már tíz kilométereket sétált hegyre fel. Ment a zene a fülében, és abban a tempóban gyalogolt, ment, míg az ereje bírta.”
Az utolsó hetet már kórházban töltötte, és bár a család a végső pillanatig reménykedett, december 1-jén el kellett búcsúzniuk tőle. „Aznap reggel is úgy mentünk be a gyerekekkel hozzá, hogy nemsokára hazamegyünk. Együtt. Aztán szóltak az orvosok, hogy itt az idő, el kell köszönnünk tőle. Abban a pillanatban értettem meg, hogy el kell őt engednem. Mert eddig valószínűleg miattam nem ment el. Próbáltam nagylelkű lenni. Jó fej. Önzetlen. Felülkerekedni önmagamon, és azt mondani: »Nyugodtan menj, ha menned kell«. Ezzel tudtam a leginkább bizonyítani, hogy szeretem. Ha nem teszem meg, tudom, még maradt volna. Percekre, órákra, napokra. De egyszer el kellett engedni a kezét, a lelkét.”
Ágnes a gyász feldolgozásáról így beszélt: „Nem telik az idő. Ezért továbblépni sem tudok. Ha megcsörren a telefonom, mindig azt hiszem, hogy Peca hív. Ha nyílik az ajtó, őt várom. (…) Csak élünk, létezünk, vagyunk a gyerekekkel. Talán még inkább összezártunk Pistivel és Szofival, de eddig is nagyon szoros csapatot alkottunk.”
