A Járatlan Utakon Fesztivál idei programja megszokottan tele van kalandorokkal. De amikor megérkezik Farkas Bertalan, a közönség hirtelen érzi: most valaki olyan lép a színpadra, aki tényleg az emberi kíváncsiság legszélső pereméig jutott el. Ha valakiről el lehet mondani, hogy nem kitaposott ösvényen járt, hát ő biztosan ilyen – még akkor is, ha eredetileg a világűr szóba sem jött számára.
„Sosem akartam űrhajós lenni” – vallja be nevetve, amikor leállunk beszélgetni egy félreeső sarokba. „Megmondom őszintén, vadászpilóta sem akartam lenni. A barátom igen. Én csak elkísértem a felvételire… aztán ő nem került be, én meg igen. Ilyen az élet.”
Ez az egyszerű mondat valahogy összefoglal mindent: a véletlent, a tehetséget, a vasfegyelmet és azt a különös magyar derűt, ami a leghidegebb csillagközi magányt is képes emberközelivé tenni. Később a közönségnek is erről mesél: Csillagváros embert próbáló tréningjeiről, a válogatásról, ahol a fizikai terhelés nem egyszerűen sportteljesítmény volt, hanem egy évekig tartó rostálás.
A Szovjetunió 1976-ban hívott meg űrhajósokat a szocialista országokból. Mindenhonnan két-két embert választottak ki az ottani vadászpilóták közül. Nálunk rá és Magyari Bélára esett a választás, melyet négy évig tartó emberfeletti kiképzés követett a Gagarin Űrhajóskiképző Központban. Minden évben új alkalmassági, új vizsgálat, új verseny. És minden évben tudták, hogy egyre kisebb az esélyük.
„Nem olyan ez, mint amikor valaki lediplomázik, és az örökre az övé”
– magyarázza.
Közben váratlan mondatokkal nyit ablakot a múltba – és a feszültségbe. Mert az is ott lebegett előttük, hogy korábban sok űrexpedíció kudarcot vallott. És hogy ők sem biztos, hogy visszajönnek. „Mindig benne volt a pakliban, hogy nem érjük meg a visszatérést” – mondja csendesen. Nem hatásvadász, nem drámai. Csak a tényt közli. Így mondja aztán azokat is, amik a történelemkönyvekből ismertek, de tőle hallva átfordulnak valós élménnyé.
Amikor mesél a kilövésről, Bajkonur hajnali fényeiről, az emelkedés első perceiről, hirtelen a hangja más lesz: könnyedebb. „A napfelkelték… azt elmondani nem lehet” – csóválja a fejét. „Minden nap tizenhatot láttunk, mivel az űrhajó másfél óra alatt megkerülte a bolygót.”
Az előadásában a humor is ott bujkál. Ilyen például a visszatérés pillanata, amikor a leszállóegység ablakán egyszer csak kopogtattak. „Addig zabszem nem fért volna a… tudják, hova” – tódítja kaján mosollyal. „Csak amikor láttuk, hogy szovjet katonák állnak kint, akkor lélegezhettünk fel, hogy sikerült.”
A közönség soraiban hangos nevetés. Ahogy akkor is, amikor arról beszél, hogy odafent mennyire más súlya van minden apróságnak. „Ott fent nincs fölösleges mondat” – mondja. Mi pedig azt érezzük, hogy Farkas Bertalan történetében sincs semmi fölösleges. Ahogyan az sem, hogy 92. emberként jutott ki a világűrbe, az első száz között a bolygón. Meg az sem, hogy a hazatérés után tanított, kutatott, majd légügyi attaséként dolgozott, vagy hogy ma már kisbolygó is viseli a nevét.
Ahogy velem szemben áll, mosolyog, és halkan mondja: „Ha egy dologra megtanít az űr, akkor az az: minden, amit kergetünk idelent, eltörpül amellett, ami összeköt minket. Onnan fentről ugyanis nincs magyar meg orosz meg amerikai. Csak egyetlen bolygó. És rajta mi mindannyian.”
A Járatlan Utakon Fesztivál látogatói hosszú percekig állnak sorban, hogy kezet foghassanak vele. És talán mind ugyanazt gondoljuk: vannak utak, amelyek nem a földön vezetnek, mégis nagyon emberivé teszik azt, aki bejárja őket.
