Elképesztő történeteket mesélt lapunknak a 94 éves Baranyi László, aki testközelből tapasztalhatta meg a háború borzalmait.
Napra pontosan 82 évvel ezelőtt történt, hogy Németország megtámadta Lengyelországot, ezzel pedig hivatalosan is kitört a II. világháború. A szörnyű évek a mai napig élénken élnek Baranyi László emlékeiben, aki szerencsésnek mondhatja magát, hogy egyáltalán életben maradt.
„Sajnos megéltem… visszagondolva így, hogy pergetem az éveimet, arra emlékszem, hogy egyszerűen nem tudtuk felfogni az egészet. Nem tudtuk, hogy mi lesz ebből, gyerekek voltunk még és nem észleltük a világ történéseit. Édesapám szociális demokrata volt, a fejembe vésődött, amikor azt mondta; nem lesz ennek jó vége” – emlékezett vissza a színész, akit anno villámcsapásként ért, hogy be kell vonulnia.
„Nem gondoltam volna, hogy ez fog történni. A semmiből jött, amikor bejelentették, hogy minden 16 és 60 év közöttinek be kell vonulnia felkoncolás terhe mellett. Elért engem is 17 éves koromban. Egyszer a Széll Kálmán térre mentem villamossal. Ott ült a kocsiban egy nyilas briganti is, aki olyan részeg volt, hogy az nemigaz. Akkor épp a hadiüzemben dolgoztam, a papírjaim rendben voltak, de összehúztam magam, hogy kisebbnek látsszak. Aztán elkezdett egy másik emberrel kötekedni útközben, és csak nem akart leszállni arról a fiúról. Aztán leszállt mindenki, visszafordulva pedig láttam, hogy igazoltatja azt a fiatal srácot. Egyszer csak kirúgta alóla a lábát, elővette a pisztolyát és az a nyilas előttem loccsantotta szét az agyát. Egyszerűen tarkón lőtte. Akkor tudatosult bennem, hogy ennek a fele sem tréfa.”
Később Laci bácsi is bevetésre került, de ő szerencsére megúszta sérülések nélkül.
„Nem sokkal később találkoztam az akkori osztálytársaimmal, és tanakodtunk hogyan tovább. Így kerültünk az Egyetemi Rohamzászlóaljhoz. Sokáig nem kerültünk bevetésre, de miután Pest elesett, át kellett vonulnunk Budára, és a Rózsadombon kellett szolgálatot teljesíteni. 12-en voltunk a szakaszunkban, ebből két ember meghalt, kettő pedig megsérült. Egy barátomnak a kezében robbant fel egy molotov-koktél, de őt az oroszok meggyógyították és hazaengedték. Szerencsére én nem szenvedtem el sérülést – folytatta az AcNewsnak a színész, akiből csak úgy dőltek a borzalmasabbnál, borzalmasabb történetek. – Akkoriban a házunk Farkasréten volt, a temetőtől kevesebb, mint egy kilométerre. Iszonyú harcok voltak ott. Emlékszem, hogy milyen gyomorforgató volt mindig, amikor próbáltam hazamenni. Az első vonalon a németek voltak, a másikon pedig az oroszok. Ott éltek az idő alatt a katonák, ott étkeztek, ott aludtak, és igen; ott ürítettek is. Nem szívesen emlékszem rá, de belém ivódott az a látvány és a szag. Én még annyi emberi ürüléket egy helyen még nem láttam. Szörnyű volt!”
Aztán elérkezett az 1945-ös budai kitörési kísérlet, de ebben Laci bácsi már nem vett részt.
„Mikor jött a felszabadító vörös hadsereg, 72 órás szabadrablás volt. Nem volt törvény, vittek mindent, lányokat, asszonyokat is. Én egy tévét vittem le a katonának és megmondtam nekik, hogy a katonaruhát a Margit körút 77-be dobtuk el. Aztán a barátaimmal azon tanakodtunk, hogy részt vegyünk-e a kitörésben. Szavaztunk. Volt, aki hős akart lenni, de én azt mondtam; azért dögöljek meg, hogy Hitler még három hétig fetrenghessen Braun Évával? Végül nem szaladtunk bele a kivégzésbe. Rengeteg embert lelőttek. Isteni szerencsénk volt, hogy dermesztő hideg volt februárban, és nem lett pestisjárvány a sok hullától. Nem volt egy húsvéti körmenet az a pár év. Gyermekként vonultunk ki az utcára, és 17 évesen férfiként tértünk vissza a családunkhoz.”
