Amikor Zalatnay Sarolta tini volt, még nem volt divat, hogy a fiatalok mindent megcsináltassanak magukon, hogy állandóan a külsejükkel foglalkozzanak, és a plasztikai műtétek sem voltak ennyire elterjedtek. Szerinte akkoriban még teljesen másképp tekintettek az emberek egy olyan súlyos betegségre, mint a rák.
Szégyellte a betegségét
„Emlékszem, nem a megelőzésen volt a hangsúly. Ma már másképp járnak a csajok is orvoshoz. Ez jó érzéssel tölt el, hiszen nagyon sokat foglalkoznak az egészség témakörével. Ha azzal törődnek, hogy áll a cicijük, mennyire kerek a fenekük, akkor ez egyenesen magával hozza a rákszűrés jelentőségét is. Egyszerűen természetesebbé vált az odafigyelés. Sokkal egyszerűbb ma népszerűsíteni ezt a lakosság körében. Az átkosban nem az volt a legfontosabb, hogy marha szép, ápolt legyek, de korunkban már a legkisebb kocsmába is sminkben mennek a lányok. És ez jó! Egyértelműen az állandó kontroll a legfontosabb. Amikor azt mondják, hogy a rosszindulatú daganatokra való hajlam öröklődik, ezzel nem feltétlenül értek egyet. Szerintem a hajlam mindenkiben megvan. Folyamatosan vizsgáljuk a saját testünket, mert ezzel nagyon sok időt meg lehet spórolni, hiszen még a súlyosabb tünetek előtt orvoshoz juthatunk, ha furcsát észlelünk magunkon. Manapság már nem szégyen, ha valaki beteg, az én fiatalkoromban még ezt szégyelltük! Iszonyúan„ – mondta lapunknak Cini, aki hozzátette, szerinte ma is megvan a „rák” szó taszító hatása.

Amerikába küldték a leleteit
„Vagy azért, mert túl sokat beszélünk róla, vagy azért, mert félnek tőle, mert előfordul a családban szinte mindenhol… Egy biztos: sajnos hozzátartozik az életünkhöz. Bármilyen rossz érzés is, ha diagnosztizálják, büszkén kell vállalni az ezekkel járó megpróbáltatásokat. A szégyen csak még nagyobb gondokat, elfojtást vonz magával. 2002-ben, azaz 23 évvel ezelőtt volt a műtétem. Borzasztó nagy szerencsém volt, mert Isten szeret és a barátaim is. Amikor az első mondata az volt a dokinak, hogy vegyek parókát, azt hittem, hogy felrúgom. Rögtön negatív szempontból közelítette meg ezt az egészet, ami nagyon káros. Az ismerőseimnek, a Gyermekrák Alapítványnak, valamint az ismertségemnek köszönhetem, hogy Dallasban foglalkoztak a leleteimmel, a világ egyik legnagyobb rákközpontjában. Onnan az jött vissza, mi az, ami nekem személy szerint a legjobb kezelés, ettől fogva már céltudatosan kezeltek” – árulta el Zalatnay, aki úgy véli, meg kell tanulni megérteni, hogy ez nem egy betegség, hanem egy állapot. Sosem kilátástalan a helyzet, abszolút azon múlik minden, saját magunk hogy kezeljük az akadályt, amit az élet elénk dobott.

Saját magának is hazudott
„Talán az volt számomra a legkeményebb fázisa ennek ennek az élethelyzetnek, amikor el kellett döntenem a műtét előtt, hogy teljes kipakolást szeretnék, vagy csak részlegeset, ami közvetlenül érintett terület. Ez szinte megsemmisít egy nőt. Akár a mellét veszik le, akár más szervét távolítják el. Bennem is egyre erősödött a gondolat: már nem vagyok igazán nő! Ráadásul 2002-ben voltam a Playboy címlapján is. Szexszimbólum voltam, sikeres énekesnő, vagány, imádtak, sztár voltam. Egyszer csak azt mondta a doki, hogy kipakolás következik. Mintha bunkósbottal vágtak volna fejbe. Jött a kérdés: hogy tudom bebizonyítani, hogy én még mindig teljes értékű nő vagyok? A posztereimet még nyugodtan kitehetik a szobák, munkahelyek, autószervizek falára! De az agyamban meg ott motoszkál a gondolat: vajon meddig fogok élni? Mennyire gyorsan épülök le? Meddig állhatok még színpadon? Ez egy olyan kettősséget váltott ki bennem, hogy saját magamnak is elkezdtem hazudni. A rák egy semmiség, el fog múlni, nem is vagyok beteg… Nekem a Playboy nagyon sokat segített abban, hogy visszanyerjem az önbizalmam. Innentől kezdve az erősebb gondolat már az volt bennem, hogy gyorsan felépülök, és magam mögött tudhatom ezt az egész borzalmat” – mondta az AcNews-nak az előadóművész, aki mindenkinek azt tanácsolja: erősítse a családi-baráti kapcsolatait, mert egy esetleges vészhelyzetben ők lehetnek a legnagyobb életmentők
„Amikor éjjel 2-kor leizzadtam az ágyam sarkában ülve, fontos volt, hogy azonnal tudtam kiket hívni, hogy jöjjenek, mert rosszul vagyok, fogják a kezemet, beszélgessenek velem. Egy ilyen helyzetben sokkal jobban igényli az ember, hogy a szerettei mellette legyenek.”











