A napokban befejeződött „A nemzet aranyai” című, egész estés mozifilm forgatása, amelynek hősei azok a vízilabda legendák, akik 1997 és 2008 között végig verték a világot. Ez alatt a 12 év alatt többek között Benedek, Kásás, Kiss, Szécsi, Biros, Molnár nevével fémjelzett csapat három olimpiai aranyat, két Európa- és egy világbajnoki címet, valamint két világliga és egy világkupa győzelmet szerzett. A filmet Zákonyi S. Tamás producer, rendező jegyzi, akinek a vérében van a szakma, és olyan emberekkel dolgozhatott együtt pályája során, mit Andy Vajna vagy Steven Spielberg. Hogy milyen út vezetett idáig, melyik munkájára a legbüszkébb, és milyen a viszonya a sportfilmekkel, arról az AcNewsnak adott interjújában beszélt.
– Filmes felmenőkkel rendelkezik. Mesélne róluk? Milyen volt gyerekként kamerák között felnőni? Már akkor el volt döntve, hogy folytatja a családi hagyományt?
– Igen, boldogan mesélek. Édesapám, Zákonyi Rudolf a bátyja, Sándor mellett a Hunnia filmstúdióban (későbbi Mafilm) kezdett dolgozni a háború után. Volt felvételvezető, rendezőasszisztens és vágóasszisztens, majd 1957-ben, amikor a filmgyárban szakembereket toboroztak az induló Magyar Televízióhoz, ő is csatlakozott, így tulajdonképpen tv-s alapító lett.
Hamar kiderült, hogy többre hivatott, és aktuális műsorok adásrendezője lett. Később készített kisfilmeket, oktató és sportfilmeket is, utóbbiakat már a nagybátyámmal. Zákonyi Sándor színészként, illetve rendezőasszisztensként kezdte a pályát Keleti Márton mellett, aki rábeszélte, hogy hihetetlen érzéke miatt legyen filmvágó. 1945 és 1975 között több mint 80 produkciót készített. Mellette olyan filmeken dolgozott, mint pl Mágnás Miska, Rózsa Sándor. Komoly tekintélyre tett szert a filmszakmában és rettentő népszerű lett utánozhatatlan humora és hihetetlen karakter miatt. Nem véletlenül választották meg a film szakszervezet első elnökének, ami aztán ragadványnévként végig kísérte egész életén,a szakmában mindenki számára ő volt az Elnök úr.
Jómagam úgy nőttem fel, hogy apukám már az óvodából állandóan forgatásokra cipelt magával. Rengeteg gyerekkori élményem van azokból az időkből, amikor a Filmgyárban lógtam, hol forgatásokon, hol a vágószobában. Gyerekként mégis inkább építészmérnök akartam lenni. Édesapám korai halála (1977) után döntöttem úgy 12 évesen, hogy követem a családi hagyományokat.
– Mi volt eddig a legnagyobb szakmai kihívása? Hogyan került össze Steven Spielberggel?
– Ha valaki közel 40 éve van a szakmában, mint jómagam, akkor sok szakmai kihívással szembesül, amelyek megoldása viszi előre az embert ebben a szakmában is, ami kifejezetten tapasztalati alapú terület. Az alapokat meg lehet tanulni könyvekből vagy az iskolapadban, de az érdemi részt csak éles produkciókban. A lehetőség, hogy az én cégem (Flashback Kft.) és jómagam szolgálhattuk ki Steven Spielberg München című filmjét Magyarországon, nemcsak hatalmas szakmai kihívás volt, hanem egy ifjú pályakezdő filmes álmának beteljesülése is egyben. Sőt, tulajdonképpen két álom teljesült egyszerre. 1983 körül, – amikor 18 éves voltam – a Szabad Európa rádió egyik késő esti adásában hallottam egy beszélgetést Andy Vajnával és Teller Edével, – mint sikeres magyar emigránsokkal, – az életükről, pályájukról, ami nagyon mélyen meg maradt bennem. Akkor elhatároztam, hogy dolgozni akarok Vajnával. Akkoriban ment a magyar mozikban Spielberg Párbaj című filmje, ami óriási hatással volt rám. Na, ekkor született meg a második fogadalom, hogy vele is szívesen dolgoznék.
17 évvel később a 2000-ben bemutatott Egerszegi című dokumentumfilmem forgalmazója Andy Vajna cége, az Intercom lett. Az együttműködés annyira sikeres volt, hogy pár évvel később Andy Vajna megkeresett, hogy szeretne velem dolgozni. El lehet képzelni mit éreztem… Már a találkozóra remegő lábakkal érkeztem, pedig korábban többször találkoztunk már. Aztán amikor elhangzott a felkérés, mintha villám csapott volna belém. Nagyon boldog voltam. Fantasztikus élményeim vannak Andy Vajnának köszönhetően. Hamar elfogadott és a bizalmába avatott. Sok filmen ügyködtünk, hogy idehozzuk őket. Amikor Kathleen Kennedy (Spielberg producer társa az ET óta) felhívta Andy Vajnát, hogy a München európai helyszíneit keresik, rögtön tudtam, hogy hozzánk jönnekl. Nem volt nehéz megtalálni Párizs, London, Róma, Zürich, Amszterdam vagy Frankfurt utcáit Budapesten, de sikerült. Elmondhatom, hogy Andy Vajna segített hozzá, hogy a másik álmom is teljesülhetett, Spielberggel dolgozni. Nem mellesleg egy nagyszerűen sikerült ötszörös Oscar-jelölt filmről beszélünk.
– A nagysikerű Szabadság szerelmet is együtt forgatta Andy Vajnával. Milyen volt a közös munka?
– Izgalmas volt és rengeteget tanultam abból is. Például azt, hogy mennyire az a lényeg, hogy mi és hogyan kerül a vászonra, hogy – persze fontos, de – mennyire másodrangú mindaz, ami a háttérben zajlik. Fantasztikus volt végig járni egy ilyen nagy és fontos filmnél, hogy hogyan jutunk el a forgatókönyvtől a szereplőválogatásokon és helyszínkereséseken keresztül a forgatásig, majd a vágás és az utómunkálatok után a kész filmig. Még a zenefelvételek és a hangkeverés is izgalmasak voltak Londonban. Néha meg kellett küzdjek Andy Vajnával, aki legendás arról, hogy mennyire szeretett az utolsó pillanatban dönteni mindenről, a végsőkig latolgatva mi is a legjobb megoldás egy adott kérdésben. Ettől persze a hajunk kihullott Goda Krisztával (a film rendezője), de megtanultunk Andy Vajnával együtt dolgozni, és óriási élmény lett ez is.
– Melyik munkájára a legbüszkébb?
– Nehéz erre rövid választ adni. Nagyon büszke voltam életem első gyártásvezetői munkájára, ahogy az első nemzetközi filmre is. De rettentően élveztem csinálni az Egerszegi filmet, hiszen azt rendezhettem is. A München és a Szabadság szerelem nyilván kitüntetett helyen vannak a szívemben, de legalább annyira szívesen emlékszem vissza a BÚÉK-ra. Ne feledjük, hogy az volt az utolsó magyar film, amelyik 270 ezer fölötti mozi nézettséget hozott, és azóta is minden évben komoly nézettséggel vetíti a TV2.
– Hogy telik egy producer átlagos napja?
– Na, erre sem könnyű a válasz. Attól függ, hogy egy adott munka melyik fázisában vagyunk. Egy film fejlesztése során (forgatókönyvírás és a projekt tervezése) elsősorban a kreatív munkával vagyok elfoglalva. Többször elolvasom, egyeztetek az íróval, a rendezővel. Latolgatjuk a lehetőségeket, mitől fog majd működni a sztori, a karakterek. Miközben fél szemmel már a jövőre tekintek és tervezem a szereposztást a rendezővel, a stáb összeállítását, a megfelelő helyszínek felkutatását, legmegfelelőbb technikai és logisztikai feltételek megteremtését, és persze aprólékos és izgalmas munka a költségvetés készítés is. Az előkészítés alatt aztán már felgyorsulnak az események. Zajlik a casting, közben terepszemléken rójuk a kilométereket és vitatkozunk a minibuszban melyik miért jobb vagy rosszabb. Küzdelmet folytatunk az idővel, a forgatókönyvvel a költségvetéssel, egymással és sokszor a külső – rajtunk kívül álló – körülményekkel, például a COVID járvánnyal és annak megszorításaival. A forgatás nekem mindig nagyon fárasztó, mert olyan producer vagyok, akit a forgatás minden részlete izgat és érdekel. Mindenről tudni akarok, ott vagyok a felvételeknél, tehát látom mi történik, mit, hogyan veszünk fel, de közben a gyártásvezetővel folyamatosan egyeztetek a gyártási tervről, az előttünk álló napokról, helyszínekről és persze a költségvetésről. Egy-egy időszak után szeretem átnézni a felvett anyagot, mert abból azért már elég sok következtetést le lehet vonni a készülő filmről. Az utómunkálatok első néhány hete a forgatás lezárásáról szól, az elszámolásról, miközben a vágó vagy egyedül vagy már a rendezővel visszavonulva dolgozik a film összeállításán. Ebbe én a korai fázisban nem szoktam aktívan belefolyni, inkább csak később, de akkor annál inkább. Már korábban kezdjük, de ilyenkor még aktívabban dolgozunk a marketingesekkel és a forgalmazóval a film kommunikációján, a plakátokon és az előzeteseken. Aztán amikor elkészül a film úgy nevezett DCP kópiája, már nincs tovább, „el kell engedni a gyerek kezét és bizony el kell viselni, hogy elkezd önálló életet élni. Ha pedig jól készítettük fel az életre sikeres is lehet…”
– Önhöz fűződik az Egerszegi Krisztináról forgatott dokumentumfilm is. Mesélne arról milyen volt a munkafolyamat?
– Igen a sport mindig is közel állt hozzám. Uszodai gyerek vagyok. Nagyon korán 4-5 évesen megtanultam úszni, és megszerettem a közeget. Krisztát nagyon korán megismerhettem, hiszen én is Szparis (Budapesti Spartacus) voltam, csak én már vitorláztam akkoriban, amikor Kriszta berobbant a nemzetközi élmezőnybe. Igazából egy véletlen folytán adódott a lehetőség, egy Széchy Tamásról készülő dokumentumfilm készítése kapcsán kijutottam Barcelonába az Olimpiára, ahol testközelből asszisztáltam végig Kriszta három aranyát. Onnan már úgy jöttem haza, hogy muszáj megörökíteni az utókornak, amit művel, még addig amíg lehet. Nehéz munka volt több okból. Egyrészt az élsport nem nagyon engedi be a külső kíváncsiskodó szemeket, főleg akkor nem, ha kamerával is teszik ezt. Másrészt nem mindenki tudja ezt jól kezelni, de legalábbis időre van szüksége, hogy megszokja, hogy pl. reggel 5:30-kor amikor belép az uszodába már ott néz vele szembe a kamera, majd ugyanez a tornateremben, vagy a medence mellett, sőt olykor benne is. Nem beszélve a versenyekről, az utazásokról, és így tovább. Tulajdonképpen nagyon nagy szerencsénk volt, hogy pont egy olyan időszakban lehettünk jelen, amikor Krisztina nem volt éppen a topon, a világbajnokságon ugyanis mindkét számában alul maradt a kínai versenyzővel szemben. Akiről azóta persze kiderült, – amit már akkor is sejteni lehetett, – hogy tisztességtelen eszközökkel készült és versenyzett. Mindenesetre nekünk filmkészítőknek nagyon kapóra jött az élet által írott forgatókönyv és hogy részesei lehettünk, ahogy Krisztina visszakapaszkodik az őt megillető trónra, és megnyeri élete ötödik egyéni olimpiai bajnoki címét Atlantában. Nagyon szerettem csinálni is, de életem egyik legnagyobb élménye mégis az volt, amikor először levetítettem a filmet Krisztinek és a családjának. Fantasztikus érzés volt megélni a család reakcióját, nem is tudom kinek volt könnyesebb a szeme, nekik, vagy nekem…
– Miért fontos bemutatni a magyar sportolókat filmes szemszögből?
– Minden életútban van egyéni dráma, küzdelem és vagy így vagy úgy, mindenki ér el sikereket az életében. Egy sportoló jó esetben a sikereit a reflektorfényben szerzi meg, azonban a közvélemény vajmi kevés információval rendelkezik arról, hogyan is jutott el a versenyző, vagy a csapat odáig, hogy nemzetközi nagy versenyeken egyáltalán szerepelhessen, nemhogy győzzön. Megmérettetni egy Európa-bajnokságon, Világbajnokságon és főleg az Olimpiákon óriási dolog és fantasztikus teljesítmény, ha pedig mindez világraszóló küzdelem árán megszerzett sport teljesítménnyel párosul, akkor az példaértékű. Szerintem izgalmas, és meg is kell mutatni, mi minden kell egy adott sikerhez, vagy egy egész sikeres pályafutáshoz. Mennyi munkával, lemondással, alázattal, – adott esetben szenvedéssel és fájdalommal, sőt egyéni drámákkal – járhat eljutni egy bizonyos szintre, vagy a legjobbak közé. A világ legjobbjának lenni valamiben pedig olyan kiváltság, ami nagyon keveseknek adatik meg. Azonban rengeteg tanulsággal szolgálhat az átlagember, a néző, – főleg, de nemcsak a gyerekek – számára egy sportoló munkája, küzdelmei önmagával és az ellenfeleivel. Arról nem is beszélve, hogy ezen sikereket egy ország, egy nemzet nevében és színeiben éri el, ami ismertté és népszerűvé teheti a sportolókat. Egy nemzet büszkeségeivé, adott esetben legendákká válhatnak.
– Már forog A nemzet aranyai mozifilm, ahol vízilabda legendákat mutat be. Honnan jött az ötlet?
– Mivel korán megtanultam úszni és édesapám nagyon szerette volna, ha vízilabdázó leszek, a KSI-ben elkezdtem vízilabdázni. Már akkoriban (1974-78) is a KSI volt az egyik bázisa a hazai vízilabda utánpótlásképzésnek és ott hamar „megfertőződtem”. S bár nem lettem vízilabdázó, nagyon megszerettem a sportot, és bármikor, bármerre sodort az élet, mindig figyelemmel kísértem a kedvenc csapataim, de leginkább a felnőtt férfi válogatott útját. A 90’-es évek második felében bekövetkezett változás nekem is szembeötlő volt, főleg, amikor egymás után jöttek az eredmények. Az a csapat 4 év alatt minden nagy versenyen dobogóra állt. Hat világversenyből 4-et megnyert és egy ezüst és egy bronzérmet szerzett. (2 EB-t, 1 Világkupát és egy Olimpiát nyertek) Gyakorlatilag azonnal átvették az uralmat a nemzetközi vízilabdában, és nem is nagyon engedték ki a kezükből 12 éven át. Bár időről időre voltak komoly ellenfeleik, – elsősorban a szerbek, vagy az olaszok és például a horvátok, – ők megmutatták, hogy nem olyan egyszerű, sőt szinte lehetetlen legyőzni őket. Nos visszatérve ez előzményekre, a Krisztináról készült filmet 2000-ben mutattuk be éppen a Sydney olimpia előtt, ahol ezek a fiúk első olimpiai győzelmüket aratták. Annyira felvillanyozott az a győzelem, hogy amikor hazaértek, felkaptam a kamerát és lerohantam felvenni a Budapesti fogadtatásukat Sydneyből hazatérve. Onnantól kezdve – hála Knézy Jenő barátom segítségének – éveken át követtem a csapat munkáját. Végül a fent említett egyéb dolgaim miatt más produkciók foglaltak le. De a köztes évek alatt rengetegszer felmerült a folytatás, a befejezés gondolata, ám a fiúkkal a megfelelő pillanatot vártuk. Sajnos végül Benedek Tibor tragikus elvesztése adott végső löketet, és elkezdtem befejezni, amit 22 éve elkezdtem.
– Egész estés mozifilm lesz, mégis eredeti szereplőkkel, dokumentarista jelleggel. Hogyan nevezné ezt a műfajt?
– Nehéz ennek a filmnek a pontos műfaji meghatározása. Mindenekelőtt a „pólós film” kifejezést szoktam használni, ami részben jól kifejezi, hogy milyen filmet is csinálunk. Olyan felidéző filmet készítünk – egy a nemzetközi sportvilágban is egyedülálló sportteljesítményről (három egymást követő olimpiai győzelem, világbajnoki és kétszeres Európa-bajnoki, valamint Világkupa és Világliga győzelmek, vagyis teljes Grand Slam) – amely bemutatja ennek a csapatnak 12 évét (1997-2008), amikor három olimpiai ciklusban is győzedelmeskedni tudtak. Mindezt a lehető legszórakoztatóbban, informatívan, derűsen, sok zenével, látványosan, izgalmasan. Az a célom, hogy a nézők a moziban részesei leessenek azoknak a sikereknek, amiket a csapat időről időre elért. Hogy ugyanolyan libabőrösen nézzék a meccsrészleteket vagy a fiúk történeteit, mint amikor egy-egy győztes meccsüket látták egy teltházas uszodában, vagy a tv előtt ülve. Szerencsére az utóbbi időben rengeteg hasonló sportfilm készült, ezért a nézőket nem éri felkészületlenül a sportfilmes téma. Merem állítani, hogy a fél ország máig büszke ezekre a fiúkra. Megszerették őket, mert szerethetőek, okosak, intelligensek, szórakoztatóak, mindezt, egy olyan sportágban, amiben visszatérőn megmutatjuk, hogy ez az, amiben mi magyarok – nem vitásan – világelsők vagyunk évtizedek óta.
– Mi az a téma, amit még mindenképpen fel szeretne majd dolgozni filmvásznon?
– Több dolog foglalkoztat. Az ember, ha nyitva tartja a szemét és fülét, érdekes történeteket hall és olvas. Bármi történhet, hiszen 2017 elején még azt sem tudtam, hogy Paolo Genovese a világon van, nem is gondoltam a Teljesen idegenekre, amiből aztán egy évre rá sikerfilmet csinálhattunk Goda Krisztával. Ha egy valamit kéne kiemelni, ami régóta foglalkoztat, akkor az egyértelműen a Marslakók, azaz a 20. század 30-as éveiben meghatározóvá váló magyar tudósaink életútja és izgalmas történeteik. Nagy hatással volt rám Teller Ede fiatal koromban. Azóta sokat olvastam róla és kortársairól, barátairól, Neumann Jánosról, Szilárd Leóról és Wigner Jenőről. Az ő életük és pályáik együtt és külön-külön is filmért kiállt!
