A Viszkis megosztott az Ac News olvasóival egy viszonylag friss és a zenéhez szorosan kapcsolódó történetet is.
– Szoktam hülyeségeket csinálni, de azok általában nagyobb volumenűek – kezdte nevetve az Ac News-nak Ambrus Attila, aki a napokban dobosként debütált, amelynek folytán elhatározásra jutott.
– Megvolt az első fellépésem, a Blues Company zenekarral, apósom születésnapján. A Nyolc óra munka, nyolc óra pihenést eldoboltam a zenekarral. Hatvan ember előtt léptem fel, szóval megtörtént a nagyközönség előtti bemutatkozásom, ezúttal zenészéként. Legyünk őszinték: vannak olyan magyar zenészek, akik húsz éve tolják és hatvan ember előtt nem léptek föl. Nos, ennek apropóján arra az elhatározásra jutottam, hogy csinálni kéne egy börtönzenekart. Benne lennék én, Galambos Lajcsi, Zalatnay Cini, aztán majd még alakul
– mondta a Viszkis, viccelődve.
Ambrus Attilával is végigmentünk friss rovatunk, Hét zenéje kérdésein és mint mindig, most is őszintén mesélt az időközben keramikussá avanzsált Viszkis-rabló.
Ez most a kedvenc dalom:
– Isten igazából én retro-párti vagyok. A régi, klasszikusokat szeretem hallgatni, a hetvenes, nyolcvanas, kilencvenes évek zenéit nagyon szeretem. Mostanában a Csurran, cseppen is sokat megy nálam, valamint Fehér Krisztián legutóbbi zenéjét is nagyon bírom. Ami populáris meg fülbemászó – na én azokat szeretem. Igazából minden zenét szeretek, kivéve a klasszikusokat. Valahogy azt nem értem. Nem volt gyerekszobám, valószínűleg emiatt van. (nevet)
A zene, ami végigkísérte az életem:
– Egyetlen egy ilyen ugrik most be. Mielőtt jégkorongozni kezdtem, zenész akartam lenni. Volt egy csíkszeredai rock zenekar, a Traktorock, akinek fiatal koromban megfújtam a hangszereit, hogy majd túladunk rajta a bűntársammal és megveszünk magunknak mindent ahhoz, hogy lehessen egy saját zenekarunk. A ’80-as években nagyon drágák voltak az erősítők, a mikrofonok és minden, ami egy zenekarnak elengedhetetlen volt. Na viszont a társam azoknak próbálta eladni a lopott cuccokat, akiktől én elloptam. Emiatt, meg egy másik ügy miatt becsuktak két évre. A zene gyakorlatilag végigkíséri az életem, hiszen először amiatt sitteltek le.
Ebbe a zenébe emlékeket zártam:
– Elsősorban a blues, a rythm and blues zene, a klasszikus formája és a soul. Aretha Frankilin, Marvin Gaye, valamint az ő generációjuk, illetve az őket megelőzők. Ezek nagyon keserves műfajok, melyek pont arról mesélnek, hogy siratják a hazájukat, a helyzetüket – ezek egyfajta siratók. A New Orleans-i blues zene mindig a lélek legmélyéből tört fel. De hát ez a blues: a fájdalom zenei kifejeződése. Ezek a zenészek az élet árnyékos oldaláról érkeztek, ott éltek – mint ahogy én is, sok-sok éven keresztül. Anna lányom nagyon sokáig az Omega Gyöngyhajú lányára, valamint Charlie Jég dupla whiskyvel című dalokra aludt el. Pont emiatt ezek a művek is fontosak számomra.
Ez a zene a party-himnuszom:
– Az ilyen „szeletelős” zenét nem szeretem. Szeretem a jó mulatós zenét, a roma zenét. Számomra az kifejezetten fontos, hogy a zenész ismerje a kottát. Nincs kifejezetten party-himnuszom, de a régi nagyok mindig megindítanak.
A zene, amire sírni szoktam:
– Nem tudom, az adott helyzet függvénye. Nem hiszem, hogy van ilyen, vagy ha igen, nem jut eszembe.
Sosem vallanám be, hogy tetszik:
– Egyértelműen a countryzene. (nevet)
A zene, amit nem bírok meghallgatni:
– Vivaldi Négy évszak. De semmilyen klasszikussal nem tudok azonosulni. Úgy érzem, hogy aki ilyen zenéket hallgat, az képmutatásból teszi. Már csak a társadalmi pozíciója miatt is eljár ilyen hangversenyekre. Hála az égnek, most már ötven felett nem kell félrebeszélnem, így kijelenthetem, hogy a klasszikus zenével nem tudok mit kezdeni. Amikor börtönben voltam, volt egy szabályunk: aki Fásy mulatót akar hallgatni, az menjen át egy másik zárkába. (nevet)
