Az Orbán-kormány külpolitikájának egyik meghatározó gondolata a „konnektivitás” volt: Magyarországnak egyszerre kell jó kapcsolatot ápolnia a Nyugattal és a keleti nagyhatalmakkal. Az elmúlt években Budapest ennek jegyében igyekezett szoros kapcsolatokat fenntartani az Egyesült Államokkal, Oroszországgal és Kínával is. A stratégia támogatói szerint ez növelte Magyarország mozgásterét, kritikusai viszont úgy látták, hogy az ország közben egyre több konfliktust vállalt saját uniós és NATO-szövetségeseivel.
A TISZA-kormány külpolitikája ezen a ponton jelentős irányváltást ígér, de nem teljes szakítást az Orbán-örökséggel.
A legnagyobb változás Oroszország esetében látható. Orbán Viktor a háború után is fenntartotta az energiaügyi együttműködést Moszkvával, az orosz gáz- és olajszállítás, valamint a Paks II. beruházás pedig továbbra is a magyar energiapolitika fontos része maradt. A kormány ezt elsősorban az energiaellátás biztonságával indokolta.
Távolabb húzódunk Moszkvától
A TISZA ezzel szemben politikailag távolabb húzódik Moszkvától, és Oroszországot már egyértelműbben európai biztonsági kockázatként kezeli. Ugyanakkor a korábbi döntések következményeit nem lehet néhány hónap alatt eltüntetni: egy kormány külpolitikai irányt válthat, egy energetikai infrastruktúrát vagy hosszú távú szerződést viszont nem lehet egyik napról a másikra lecserélni.
Ezért a TISZA egyik legnehezebb feladata éppen az lehet, hogy politikailag csökkentse az orosz függőséget úgy, hogy közben ne veszélyeztesse Magyarország energiaellátását.
Orbán személyes kapcsolatot épített Trumppal
Az Egyesült Államokkal másfajta változás körvonalazódik. Orbán Viktor személyes kapcsolatot épített Donald Trumppal, és a magyar–amerikai viszonyban különösen nagy szerepet kapott a két vezető politikai és ideológiai közelsége. A TISZA ezzel szemben inkább intézményi kapcsolatokban gondolkodik. Magyarországot kiszámítható NATO-szövetségesként szeretné pozicionálni Washingtonban, függetlenül attól, hogy éppen republikánus vagy demokrata elnök vezeti az Egyesült Államokat.
Ez elsőre kevésbé látványos politika, hosszabb távon azonban stabilabb diplomáciai kapcsolatot jelenthet.
Kína esetében már jóval kisebb fordulat várható. Az Orbán-kormány keleti nyitása nyomán Magyarország jelentős kínai beruházásokat vonzott, az akkumulátorgyártástól az elektromos autóiparig. Ezek a beruházások időközben a magyar gazdaság fontos részévé váltak, ezért a TISZA sem engedheti meg magának, hogy egyszerűen hátat fordítson Pekingnek.
A különbség inkább a feltételekben lehet. A TISZA várhatóan kevésbé politikai szövetségként, inkább gazdasági kapcsolatként tekint Kínára, miközben szigorúbb környezetvédelmi és állami ellenőrzést ígér.
Így lassan kirajzolódik a két modell közötti különbség. Orbán külpolitikája arra épült, hogy Magyarország egyszerre legyen jelen Nyugaton és Keleten, és a nagyhatalmak közötti versenyből minél nagyobb mozgásteret szerezzen magának. A TISZA ezzel szemben egyértelműbb nyugati orientációt kínál, miközben nem akarja megszakítani azokat a gazdasági kapcsolatokat, amelyek időközben Magyarország részévé váltak.
A TISZA tehát nem üres lapot kapott. Egy olyan külpolitikai rendszert örökölt, amelyben Magyarország szoros energetikai kapcsolatokat épített Oroszországgal, jelentős kínai beruházásokat vonzott, miközben továbbra is az EU és a NATO tagja maradt.
A valódi kérdés ezért nem az, hogy Magyar Péter képes-e szakítani Orbán Viktor külpolitikájával. Hanem az, hogy képes-e kiválogatni belőle azt, ami Magyarország érdeke volt, miközben megszünteti azokat a függőségeket és konfliktusokat, amelyek hosszú távon kockázatot jelenthetnek.
Ez lehet a TISZA külpolitikájának legfontosabb vizsgája: visszatérés a Nyugathoz, de nem feltétlenül visszatérés a kizárólagos Nyugat-politikához.
