Az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága szerint idén már újabb egymillió ember kényszerült visszatérni, miközben három év alatt mintegy hatmillió afgán érkezett vissza az országba. Az ENSZ szerint ekkora léptékű visszatérési mozgalomra a közelmúltban nem volt példa.
A Torkham határátkelőnél érkezők közül sokan évtizedek óta nem jártak Afganisztánban, mások pedig – mint a 35 éves Nazia – ott sem születtek. Családjának szinte minden tagját idén deportálták Pakisztánból vagy Iránból. A visszatérők szerint a pakisztáni hatóságok részéről zaklatást és megkülönböztetést tapasztaltak. Pakisztán ugyanakkor azt állítja, hogy fellép az afgánok bántalmazása ellen, és az ilyen eseteket ritkának nevezi.
Iránban szintén felgyorsultak a kitoloncolások, különösen a 2025-ös izraeli–amerikai háborút követően. Az ENSZ szerint minden visszatérésnek önkéntesnek, biztonságosnak és méltóságteljesnek kellene lennie, a határon azonban sok család rendkívül bizonytalan körülmények között kezdi újra az életét. Egyeseknek még sátruk sincs, és nincs pénzük arra, hogy munkát vagy vállalkozást kezdjenek.
Különösen aggasztó a nők és lányok helyzete. Afganisztánban a tálibok továbbra is súlyosan korlátozzák a nők közéleti részvételét, a lányok pedig nem járhatnak középiskolába és egyetemre. Azok a korábbi afgán biztonsági alkalmazottak és tisztviselők, akik félnek a megtorlástól, szintén bizonytalan helyzetben vannak. Egy volt biztonsági őr a BBC-nek arról beszélt, hogy családjával együtt fél elhagyni az otthonát, és nem bízik a tálibok által korábban meghirdetett amnesztiában.
Mindeközben Afganisztán maga is súlyos humanitárius válsággal küzd. Az ENSZ becslése szerint idén 21,9 millió embernek, az ország lakosságának csaknem felének van szüksége segítségre a túléléshez, miközben mintegy egymillió gyermek életveszélyes alultápláltsággal néz szembe. Az ország így olyan emberek millióit fogadja vissza, akiknek gyakran nincs hová menniük, miközben a rendelkezésre álló nemzetközi segítség is csökken.
A Torkhamnál visszatérők számára így a hazatérés sokszor nem újrakezdést, hanem újabb kényszerhelyzetet jelent: egy olyan országban kell felépíteniük az életüket, amelyet sokan közülük már alig, vagy egyáltalán nem is ismernek.
