Embert próbáló hónapon van túl Torres Dániel, aki egy időre Ecuadorba látogatott, hogy hegymászó édesapja nyomdokaiba lépjen. A nagy útról és fantasztikus eredményeiről, most hazatérte után mesélt az AcNewsnak.
– Mennyi ideig voltál úton?
– Lehetőségem volt egy hosszabb útra nagyon sok idő után. Egy hónap és egy hétig voltam Ecuador csodálatos országában, ahol 1982 februárjában megláttam a napvilágot, és konkrétan, ahol a fél családom él.
– Milyen helyszíneket érintettél?
– Nagyon sok tervem volt, amit szerettem volna belezsúfolni ebbe a hosszúnak tűnő, ám mégiscsak hamar elrepülő időbe. Ecuador azon kívül, hogy az egyenlítőn fekszik, a vulkánok országának is nevezik, hiszen rengeteg 4000 méter fölé magasodó csúcs található itt, köztük a híres magyar közmondás által is gyakran emlegetett Chimborazo (6310 m) és a félszemű óriás, a Cotopaxi (5897 m). Ez utóbbi gyerekkorom óta úgy vonz, mint vasorrú bábát a neodímium mágnes, és most tudatosan készültem a megmászására, hogy egy nagyon régi tervem végre valóra váljon. Előtte felkészülés gyanánt megmásztam pár alacsonyabb, 4600 méter körüli csúcsot, hogy kellőképpen akklimatizálódva legyek a nagy menetre. Utána pedig öcsémmel lehajtottunk a tengerpartra, ahol majd' egy héten keresztül kipihenhettem magam.
– Mióta tervezted már ezt a nagyobb „kiruccanást”?
– Legutóbb 2020 februárjában voltam arrafele, hál'Istennek épp a karantén előtt, aztán a továbbiakat ez utóbbi meghiúsította. Akkor lennék a legboldogabb, ha lehetőség szerint minden évben meglátogathatnám a családom, de azért az interkontinentális utazás még mindig egy nagyon nehéz ügy, anyagilag is, meg időügyileg is.
– Mesélnél egy kicsit apukádról? Mit jelent, hogy a nyomdokaiba léptél?
– Bár mondhatnám, hogy nyomdokaiba léptem! Édesapám aktív hegymászó korában olyan dolgokat rakott le az asztalra elsőként, amiket csak most, az utóbbi időben tudtak újra megcsinálni. Ketten egy barátjával elsőként mászták meg az Antisana (5753 m) vulkán két csúcsát a négyből, és sokáig ő volt az egyetlen, aki mind a négy csúcsot megmászta. Nekem esélyem sincs ilyen bravúrokra, bár imádom a hegyeket, de a teljes aktivitástól messze vagyok nagyon. A Cotopaxi volt gyerekkori álmom, remélem, hogy a közeljövőben még a Cayambe (5790 m), a Chimborazo, és ami még nagy álmom, az Ojos del Salado (Chile – 6893 m) megmászása is a tarsolyban lesz.
– Mi volt a leginkább embert próbálóbb momentumod az út során?
– Természetesen a Cotopaxi. A 4864 méter magasan fekvő José Rivas menedékházból indultunk éjfél után kevéssel, csodás, szerencsésen tiszta éjszakában. Ám ahogy teltek az órák, és csökkent a légnyomás minden egyes lépéssel, úgy gyűrte maga alá a testemet és elmémet az ólmos fáradtság és a vágy egy meleg, alacsonyabban levő kényelmes fekhely után. Ilyenkor kell elővenni mindent, amivel eddig az elmét treníroztuk, és minden egyes lépéssel önmagunk legyőzése válik a legnagyobb céllá. Csak még egy kicsit, még egy lépést, és még egyet… Nem engedhetjük feladni célunkat, a legnagyobb fáradtság ellenére sem. Itt muszáj, hogy a lehető legnagyobb kitartást vegyük elő önmagunkban, minden áron. Mert megéri. Felérve olyan fantasztikus élmény és látvány tárul az ember elé, ami megfizethetetlen. És ami a legfontosabb, ez megtanít az életben is minden nehézség leküzdésére, hogy nincs lehetetlen. Megerősít belsőleg, mentálisan és érzelmileg, hogy igenis bármire képesek vagyunk, ha akarjuk. Bármire. A lehetetlen eltörlődik, és olyan magabiztosság veszi át a helyét, ami örökre velünk marad.
