Van egy pillanat, amikor a kiállítás csendje egyszerre lesz nyomasztó és felemelő. Csak állsz a fal előtt, nézed a képet – és hirtelen nem turista vagy, nem néző, hanem tanú. A World Press Photo kiállítást nézni nem szórakozás. Inkább egy belső utazás: a világ legmélyebb sebein át vezet, és közben azt suttogja, hogy a valóság nem csak az, amit a híradóban látunk.
A városligeti Biodómban november 9-ig látogatható tárlat idén is a világ legjobb sajtófotóit és dokumentarista képeit mutatja be – 141 ország 3778 fotósa majdnem 60 ezer felvételt küldött be: ebből választotta ki a zsűri a 42 legmegrázóbb történetet.
Az elszánt remény ösvényei
A képeken a menekülés dominál. Különböző nemzetek fiai menekülnek: afgánok a tálibok uralma elől, venezuelaiak a gazdasági összeomlás elől, kínaiak az önkényuralom elől és amerikai őslakos „indiánok” a civilizáció terjeszkedése elől. Útjuk rengeteg veszélyt rejt: erőszak és kizsákmányolás, kíméletlen terep és alattomos folyók nehezítik szabadulásukat.
Szinte a bőrünkön érezzük a forró és nyirkos környezetet. Federico Ríos kolumbiai fotográfus a Darién Gap dzsungelében követi a menekülőket: a panamai–kolumbiai határ 100 kilométeres poklában, ahol emberek ezrei tűnnek el nyomtalanul. A képeken kisgyerekek kapaszkodnak a szüleikbe, hátukon életük műanyag zsákokba csomagolt maradéka. A tekintetükben ott az utolsó remény: hogy egyszer majdcsak kijutnak innen, egyszer talán biztonságban lesznek – valahol. Ahogy Ríos képeit nézem, önkéntelenül eszembe jut: vajon én hány kilométert bírnék végiggyalogolni a bokáig, sőt néhol térdig érő sárban, a saját gyerekemet hurcolva-vonszolva, ha a túloldalon egy jobb élet várna?
Egy másik falon Ebrahim Alipoor iráni fotója a személyes kedvencem: egy kurd hordár, aki hátán cipeli a világot – szó szerint. Irakból és Törökországból viszi át az árut az iráni határon, mert nincs más lehetősége. A férfi alakja feketéllik a hegy ormán, a cipelt pakkja sokkal nagyobb, mint ő maga. Tudja, hogy egyetlen rossz mozdulat, egy figyelmetlen pillantás, és a mélybe zuhan. Sőt, akár le is lőhetik, hiszen illegális, amit csinál. Mégis megy.
Gáza romok alá temetve
A következő képsor láttán hirtelen mindenkibe belefagy a szó. A csend más lesz – sűrűbb, súlyosabb. Ali Dzsadallah fotói a gázai háborúból érkeztek. Az ENSZ szerint az otthonok hatvan százaléka megsemmisült, a kórházak kilencven százaléka működésképtelen. Nincs se élelmiszer, se tiszta víz, se gyógyszer. Emiatt kétmillió ember kényszerült elhagyni lakóhelyét. Mivel a nemzetközi sajtót kizárták, a háborút helyi fotósok dokumentálták az életüket kockáztatva. A fotós maga is elveszítette a családját.
„Valahányszor lerombolt házat fotózok, a saját házam jut eszembe. Valahányszor sebesülteket és halottakat húznak ki a romok alól, az apámra és a testvéreimre gondolok”
– mondja Ali.
Az egyik képen egy sebesült kisfiú fekszik egy kórházi ágyon, a testén kötés, az arcán felnőtté vált fájdalom. A kilencéves Mahmúd Adzsúr 2024 márciusában egy izraeli támadás során visszafordult, hogy családtagjait is sürgesse a menekülésre. Ez lett a veszte. Egy robbanás levágta az egyik karját, a másikat pedig megcsonkította. A sérült fiút Katarba evakuálták, ahol az orvosi ellátás után megtanulta használni a lábait íráshoz és ajtónyitáshoz. De a legtöbb hétköznapi tevékenységhez – például az evéshez és az öltözködéshez – segítségre van szüksége.
A háború másik arca – a test, mint harctér
A Nők a harctéren sorozatban Cinzia Canneri olyan tárgyakat fotózott, amelyek megerőszakolt nők után maradtak Etiópiában. Ruhák, fésűk, eldobott ékszerek – néma tanúk. A képek hidegek és kimértek, de épp ettől kegyetlenül őszinték. Nem látunk vért, mégis mindent elmondanak arról, amit az emberi test képes elszenvedni – és túlélni. Ezek a fotók arra kényszerítenek, hogy megálljunk, és feltegyük a kérdést: lehet-e egy tárgy tanú? Vagy a csend maga a legélesebb vádirat?
Ukrajna: a vasemberek története
A Vasemberek kísérőkiállításon Jelle Krings fotói az ukrán vasutasokról szólnak – azokról, akik a háború első napjától vonatra ültek, hogy embereket mentsenek. Több mint hatmillió menekültet vittek nyugatra, miközben az orosz rakéták fölöttük cikáztak. A képeken nők és férfiak, akik nem katonák, mégis mindennap a fronton vannak. Az acél sínek között emberség csillan.
A világ víz alatt
A klímaválságot bemutató szekcióban egy elárasztott repülőtér látványa fogad. Egy Boeing 727-es áll a vízzel borított kifutópályán. A tükörsima vízfelületen visszaverődik az ég – egy repülő, ami nem repül többé. A kép tökéletes metafora: a klímaváltozás nem valami elvont probléma, hanem a földhöz ragadt valóság.
2024 áprilisában Brazília történetének legsúlyosabb árvizét szenvedte el. Majdnem kétszázan haltak meg a kiáradt folyókban, és félmilliónál is többen kényszerültek elhagyni otthonukat. A tudósok szerint az éghajlatváltozás erősítette fel az áradásokat.
Egy kiállítás, ami kicsit rólunk is szól
A World Press Photo nemcsak a világot mutatja meg, hanem minket is – ahogy nézünk, elfordulunk vagy megállunk. Képei nem azért hatnak, mert szörnyűek, hanem mert igazak. Mert emlékeztetnek arra, hogy a fényképezőgép mögött és előtt is emberek állnak.
