A 28 éves Zoraya ter Beek várhatóan május elején kerül elaltatásra. A kívánsága az, hogy elhamvasszák.
„Nem akartam a páromat terhelni azzal, hogy rendben kelljen tartani a síromat. Még nem választottunk urnát, de az lesz az új házam!” – mondta a fiatal lány.
„Soha nem lesz jobb”
Ter Beek, aki egy német határhoz közeli holland kisvárosban él, egykor pszichiáter akart lenni, de soha nem tudta összeszedni az akaratát, hogy befejezze az iskolát vagy belevágjon egy karrierbe. Elmondása szerint depressziója, autizmusa és borderline személyiségzavara hátráltatta. Most már belefáradt az életbe – annak ellenére, hogy szerelmes a barátjába, egy 40 éves informatikai programozóba, és egy szép házban élnek két macskájukkal – írja a thefp.com.
Emlékezett arra, hogy a pszichiátere azt mondta neki: „már semmit sem tehetünk önért. Soha nem lesz jobb”.
Azt mondta, ekkor döntött úgy, hogy meghal. „Mindig is nagyon világos volt számomra, hogy ha nem lesz jobb, nem tudom ezt tovább csinálni”.
Fordított életfa
Mintha csak reménytelenségét hirdetné, ter Beek a bal felkarján egy „életfát” ábrázoló tetoválást visel, de fordítva.
„Míg az életfa a növekedést és az újrakezdést jelképezi az én fám ennek az ellenkezője. Elveszíti a leveleit, haldoklik. És miután a fa elpusztult, a madár kirepült belőle. Nem úgy látom, hogy a lelkem távozik, hanem inkább úgy, hogy én magam szabadulok meg az élettől”- mondta ter Beek.
’Felszabadulása’, otthonában fog megtörténni. „Nem lesz zene. A nappaliban a kanapén fogok feküdni.”
Hozzátette: „A doktornő tényleg nem kapkodja el a dolgot. Nem arról van szó, hogy bejön és azt mondja: feküdjön le, kérem! Legtöbbször először egy csésze kávéval nyugtatja meg az idegeket, és teremt egy lágy légkört. Aztán megkérdezi, hogy készen állok-e. Elfoglalom a helyem a kanapén. Még egyszer megkérdezi, hogy biztos vagyok-e, majd elindítja a beavatkozást, és jó utat kíván. Vagy az én esetemben egy jó szunyókálást, mert utálom, ha azt mondják, hogy ’jó utat’. Én nem megyek sehova.”
Ezután az orvos bead egy nyugtatót, majd egy olyan gyógyszert, amely megállítja ter Beek szívét.
Amikor meghal, egy eutanázia-felülvizsgálati bizottság fogja értékelni a halálát, hogy megbizonyosodjon arról, hogy az orvos betartotta-e a kellő gondossági kritériumokat, és a holland kormány kijelenti, hogy Zoraya ter Beek életének jogszerűen vetettek véget.
A 28 éves lány megkérte a barátját, hogy legyen vele a végsőkig. Temetés nem lesz. Nincs nagy családja, nem hiszi, hogy a barátainak lenne kedve eljönni. Ehelyett a barátja fogja szétszórni a hamvait „egy szép helyen az erdőben”, amit közösen választottak ki.
„Kicsit félek a haláltól, mert az a végső ismeretlen” – mondta. „Nem igazán tudjuk, mi következik – vagy nincs semmi? Ez az ijesztő része.”
Inkább a halál
Ter Beek egyike azoknak az egyre növekvő számú embereknek, akik inkább véget vetnek életüknek, minthogy fájdalmak között éljenek. A fájdalom, amely sok esetben nem kezelhető.
Az asszisztált öngyilkosság esetén általában a halálos betegséggel küzdő személyekre gondolunk. Ez az új csoport azonban más szindrómáktól szenved – depresszió vagy szorongás, amelyet szerintük a gazdasági bizonytalanság, az éghajlat, a közösségi média és a félelmek és csalódások végtelennek tűnő sora súlyosbít.
A kritikusok szerint aza baj, hogy hallgatólagosan az öngyilkosságra ösztönöznek az öngyilkosságot destigmatizáló törvények, az öngyilkosságot dicsőítő közösségi médiakultúra és a halálhoz való jog radikális aktivistái, akik azt követelik, hogy szabadon végezhessünk magunkkal, ha életünk „befejeződött”. Sokan úgy gondolják, az öngyilkossági fertőzés áldozatává váltak. És a statisztikák azt sugallják, hogy a kritikusoknak igazuk van.
2001-ben Hollandia lett a világon az első ország, amely legalizálta az eutanáziát. Azóta megdöbbentő azoknak az embereknek a száma, akik a halált választják.
