Van az a pillanat, amikor a világ megáll. A nap lebukik, az árnyékok megnyúlnak, és az ember fekete-fehérben kezdi látni az életet. Legalábbis az Instagramon biztosan.
Puskás Peti most egy ilyen korszakhatárhoz érkezett: feltett egy drámai fekete-fehér képet magáról, amelyen komoran az óráját mutatja a kamerának. Az idő láthatóan múlik. Az ihlet viszont nem jön.
A fotóhoz ezt írta: „Annyira irigylem azokat, akik tökjó idézeteket tudnak írni az ilyen képekhez. Valami ötlet?”
És itt válik igazán súlyossá a helyzet.
Mert mi történik akkor, ha egy gondosan komponált, fekete-fehér, „nézek a távolba, de közben mégis rád” típusú kép alatt nem születik meg a korszakos bölcsesség? Mi marad? Egy óra. Egy csukló. És a csend, amelyben az algoritmus ketyeg.
A követők most nehéz feladat előtt állnak. Olyan mondatot kell gyártaniuk, amely egyszerre mély, de nem túl mély; sejtelmes, de nem zavaros; elég rövid ahhoz, hogy storyba is kitehető legyen, de elég hosszú ahhoz, hogy komolynak tűnjön. Az idő relatív, de a karakterszám nem.
Egyesek szerint ez új korszak a hazai influenszer-történelemben: a közösségi bölcsesség outsourcingja. Ha már a kép megvan, a dráma beállítva, a kontraszt feltekerve, miért ne lehetne a filozófiát is közbeszerzésen kiírni?
Az óra persze tovább ketyeg. Talán az időről szól majd az idézet. Vagy az elmúlásról. Esetleg arról, hogy „minden perc számít”. Bár ez már foglalt.
Addig is a nemzet együtt gondolkodik. Ritka, felemelő pillanat: egy fekete-fehér csuklófotó köré szerveződő kollektív szellemi műhely. Ha megszületik a nagy mondat, az bizonyítja majd, hogy az idő nemcsak pénz, hanem tartalom is.
