Riadt zsidó fiatalok futnak motorkerékpáros arab támadóik elől, zihálásuk beleolvad a folyamatos fegyverropogás zajába. Mögöttük zűrzavar, előttük reménytelen táv – és egy pillanatra mindannyian újra ott vagyunk 2023. október 7. reggelének jeges valóságában. Délelőttre már a világ is értette, hogy valami szörnyűség történt: kibontakozott az a fekete nap, amely Izrael történetének egyik legmegrázóbb fejezetévé vált. Családok szétszakítva, közösségek némán számolva a veszteségeiket. Bár az életben maradt túszok azóta kiszabadultak, a kollektív seb továbbra is lüktet. Pontosan innen indul az Igen című film: művészek próbálják valahogy hanggá, mozdulattá, dallammá fordítani mindazt, amit szavakkal nem lehet kifejezni. A jazz-zenész és táncos felesége története nem dokumentuma a tragédiának, hanem reflexiója. Arra tesz kísérletet, hogyan lehet a művészetet a gyász és a remény közé ékelni, és új hangot adni egy ország megrendült önképének.
Innen nyílik a kapu a ZSIFI 2025 világába, ahol idén is egymásnak adják a kilincset a zsidó és izraeli történetek, alkotók, érzelmek és traumák, humor és identitáskeresés – minden, amitől egy fesztivál valóban él. A Puskin Mozi öt napra olyan lesz, mint egy nyüzsgő kulturális kikötő: angol, héber, német, perzsa, cseh vagy épp ukrán párbeszédek keverednek a nézőtéri suttogásokkal, a vásznon pedig a világjáró zsidó identitás ezer arca villan fel.
Az Igen feszültségéből könnyedén sodródunk tovább egy egészen más hangulathoz: ott ülünk egy kaotikus sábáti vacsora asztalánál, ahol A Sábesz slamasztika szereplői próbálják megmenteni a menthetetlent – sikertelenül, de annál szórakoztatóbban. A feszült dráma után jól esik belecsúszni ebbe a Woody Allen-i zűrzavarba, ahol a humor valójában ugyanarra a törékenységre reagál, mint a korábbi jelenet: csak másik oldalról közelít.
Ahogy továbbmegyünk a fesztivál programján, Haifa szűk utcáin találjuk magunkat, egy lakásnézésnek induló – aztán kapcsolatmentő dramedybe forduló – történet kellős közepén. A dzsúdó élet-halálra játszott fegyelme újabb fókuszt ad: test és döntés, identitás és túlélés feszül egymásnak. Majd Kafka egyszer csak beköltözik a vászonra – szinte szó szerint –, és megmutatja, milyen közel tud jönni egy száz évvel ezelőtti gondolkodó, ha a jelen kérdései hívják elő.
A fesztivál lüktetéséhez az alkotók személyes jelenléte is hozzáad: Yael Melamede mesél édesanyja, Ada Karmi Melamede építészi örökségéről; Tom Shoval online csatlakozik saját filmje után; Pajor Tamás pedig a Visszatérés vetítése után beszél arról a törésvonalról, amely minden generációban ott húzódik a közösséghez tartozás és az attól való eltávolodás között. A Centropa női történetei emellett csendesen, de megrendítő erővel világítják meg a 20. századot.
Mindez együtt áll össze a fesztivál nagy ívű ígéretévé: hogy a filmekkel nemcsak történeteket nézünk, hanem párbeszédeket indítunk el – egymással, magunkkal, a múlttal és a jelennel. A ZSIFI idén sem csak vetít, hanem megérint, továbbgondoltat és beköltözik Budapest kulturális vérkeringésébe. És mire az ember kilép a Puskin ajtaján, már érti is, miért tűnik úgy, mintha zsidók és izraeliek árasztanák el Budapestet: mert néhány napra itt lesz a történeteik teljes univerzuma.
