Az októberi szél nemzetiszínű zászlókat lenget, amelyek közepén lyuk tátong. Kézzel szabtak ki belőlük az elnyomó hatalom címerét azok a pesti srácok, akik magasba emelve a lobogókat bátran menetelnek, minden fenyegetés dacára. Ki gondolta volna 1956 őszén, hogy évtizedekkel később ugyanez a zászló érméken tűnik fel – hivatalosan, az állam által veretve, ezüstben, aranyban, sőt a zsebünkben lapuló forgalmi pénzeken is?
Az idő furcsa módon formálja az emlékezetet: amit egykor a hatalom elfojtott, ma pénzérméken, gyűjtői darabokon őrizzük, mintha csak a történelem veretné újra önmagát. Mert a forradalom és szabadságharc emlékét ma nemcsak szobrok, múzeumok és emlékművek őrzik, hanem pénzérmék is – a legmindennapibb, legkézzelfoghatóbb tárgyak.
A Magyar Nemzeti Bank az elmúlt évtizedekben több alkalommal is megemlékezett a forradalomról. A legismertebb az ötven éves évfordulóra 2006-ban kibocsátott 50 forintos forgalmi érme, amelyen a Parlament képe alatt ott lobog a lyukas zászló. Ez a motívum egyszerre idézi a hősi napokat és a csendes gyászt – milliók kezében forgott, mintha mindenki egy darabot tarthatott volna belőle a történelemből.
Ugyanebben az évben készült egy emlékcsomag is: az 50 forintos érmét egy 500 forintos bankjeggyel együtt árusították díszdcsomagolásban. A gyűjtők körében ma is keresett darab, értéke állapottól függően 10–15 ezer forint körül mozog. A bankjegyet ugyanúgy a forgalomban is használták, így sok magyar kézen megfordult; az MNB ezzel azt szerette volna jelezni, hogy az ’56-os örökség nem csupán múzeumi tárgy, hanem a mindennapok része.
A jubileumi évben megjelent egy 100 000 forintos arany és egy 5 000 forintos ezüst emlékérme is, korlátozott példányszámban. Értékük mára többszörösére nőtt – egy hibátlan ilyen aranyérméért akár félmillió forintot is adnak –, míg az ezüstveret 30–50 ezer forint körül cserél gazdát a gyűjtőknél. A lyukas zászló, a pesti utcák, a diákok sziluettje mind az érmékre kerültek – fémbe zárva, hogy el ne illanjon a múlt.
Sokak szerint az ’56-os érmék különlegessége épp ebben rejlik: nem pusztán fizetőeszközök, hanem történelmi relikviák, amelyek a nemzeti önazonosság részei. Egy darab forradalom, amit kézbe vehetünk. Egy kicsinyített emlékmű, amelyről nem hullik a koszorú, és amely nem felejt.
Az „érme másik oldala” tehát nemcsak a pénzről szól – hanem arról, hogy hogyan lesz a lázadásból legendává szelídült emlékezet. Mert bár a forradalom leverése után évtizedekig tilos volt kimondani ’56 nevét, ma már ott van sok-sok érmén és minden mozdulatban, amikor valaki megforgatja a pénzt a kezében – a lyukas zászló pedig, mintha ilyenkor mindig újra meglibbenne.
